MHC Csapatunk

„Akkor csinálom jól a dolgomat, ha nem tudják mit csinálok” - Beszélgetés Ulrich Zoltán operációs menedzserrel

Az ember azt gondolná, hogy egy műveleti vezető munkaköre száraz, mint a sivatag, mert jórészt olyan feladatokat kell elvégeznie, amit az emberfia a háta közepére sem kívánna. Ulrich Zoltán tizenkilenc év után Magyarország legnagyobb fuvarozó cégétől igazolt át az MHC Mobility csapatához, és ő alaposan rácáfol erre a sztereotípiámra.

Írta: Barna András Képek: Balogh Róbert

Zolival az MHC Mobility Magyarország központjában találkozunk. Beszélgetésünk állandó helyszíne a cég tárgyalója, ahol állni látszik az idő, mert bármikor is érkezünk, a háttérben itt mindig folyamatosan virágzik a cseresznyefa. Félmosollyal és némi vágyakozással nézzük a hatalmas posztert fotós kollégámmal, miközben vendéglátónkra várakozunk. 

Zoli, aki szűk két éve látja el a cégnél az operatív menedzseri státuszt, saját bevallása szerint is egy szüntelenül tevékenykedő alkat, mindig kell valamit csinálnia. Korábban ezen sokat tompított a versenysport, még kick-box edzői végzettséget is szerzett, ma már azonban a ring helyett inkább kerékpározik vagy fut, ha mozgásra vágyik. 

Szakmai életútját a sors formálta, mindig kicsit tolva őt a raktározás és az operatív pálya irányába. Lassan lendül bele a történetmesélésbe, de a végén kétséget kizáróan bizonyságot nyer számomra, hogy ő már valahova megérkezett.

Barna András (B.A.).: Hogy kerültél erre a pályára, amiről úgy gondolom, hogy nem olyan terület, amit kifejezetten kiválaszt magának az ember?

Ulrich Zoltán (U.Z.): A pályaválasztás előtt – ahogyan legtöbben -, én sem tudtam, hogy merre induljak. Sok minden felmerült, a gimnázium is, de mivel volt egy kis műszaki érdeklődésem, ezért inkább egy ilyen irányú szakközépiskolába mentem. Itt egy akkor induló kísérleti évfolyamba kerültem, ami átmenet volt a szakközépiskola és a gimnázium között. Ha ott maradok az ötödik évben is, akkor elektrotechnikusi oklevelet kaphattam volna, de én tovább akartam tanulni, így negyedik év végén felvételiztem a Budapesti Műszaki Egyetemre.

B.A: Egyébként terelgetett valaki műszaki irányba?

U.Z.: Ez egy érdekes dolog volt, mert az unokatestvérem járt ebbe a suliba, aki sokat mesélt erről az iskoláról, mondhatni az ő hatása masszívan benne volt abban, hogy ide jelentkeztem. Mindazonáltal az édesanyám - aki tanítónő volt - a gimnáziumot preferálta volna jobban. De hiába mentem el több gimnáziumi nyíltnapra, még így is nagyon kevés rálátást engedett ezekre az iskolákra, és hogy őszinte legyek, nem is fogtak meg annyira. 

B.A.: Visszatérve: az egyetemen milyen szakot választottál?

U.Z. A továbbtanulás nagy dilemma volt, hogy a műszaki menedzser szakot vagy pedig a közlekedésmérnöki kart válasszam-e, de a végén ez utóbbinál maradtam, ezen belül is ipari és szállítási logisztikát hallgattam. A második éves szakosodás után már raktárakat, raktári kiszolgálásokat, folyamatokat terveztem.

B.A.: Az ember azt gondolná, hogy ha valaki ilyen terület felé orientálódik, akkor ott a vezérvonal a benzingőz.

U.Z.: Engem a „klasszikus” gépészet nem hozott lázba és az autók sem. Jobban szerettem azt, hogyha nagyobb folyamatokat vagy például ellátási láncokat kellett megtervezni. De az is hozzátett a dologhoz, hogy ezen a szakon például lehetett könnyűszerkezetes épületeket is tervezni – ez a terület sokrétű volt és kreatív. Szóval ez minden tekintetben színesebb volt számomra.

B.A.: És a diploma után hol helyezkedtél el?

U.Z.: Az egyetem utolsó éve alatt már nézegettem munkahelyeket, ennek nyomán kerültem el a Volán-TEFU hoz, ahol egy kicsit raktározással és egy kicsit a fuvarozással is kellett foglalkoznom. Tulajdonképpen azért is mentem oda, mert annak idején ez a cég vitte az Auchan Magyarország logisztikáját is. Nagyjából fél évvel később, vállalaton belül lehetőségem nyílott átmenni a nemzetközi területre. Ez körülbelül akkor történt, amikor a Hungarocamion és a Volán-TEFU egy céggé olvadt. Szerencsém volt, mert nagyon sok csoporttársammal, illetve korábbi évfolyamtársammal dolgozhattam együtt, ennek okán a légkör is közvetlenebb volt. Később egy szaktársam hívására átkerültem az operációs vonalra, ahol először pótkocsik logisztikájával foglalkoztam, majd ehhez hozzájött a javíttatásukkal kapcsolatos összes teendő is, kapcsolattartás szervizekkel stb. Innen már csak egy lépés volt az új szerelvények átvétele és a forgalomba-helyezés operációja, mivel ezen a területen foglalkoztak ezzel is. Szerettem ezt csinálni, mert volt mozgás a feladatokban, amik mindig egy új kihívást is jelentettek. Menet közben több részegység munkáját is megismertem, és az évek során ennek köszönhetően végül a teljes operációs feladatkört megkaptam, amiben már benne volt a járművek kezelésétől kezdve az üzembe helyezésen át minden, egészen addig, amíg az adott járműveket ki nem vezettük a flottából.

B.A.: Azok a dolgok, amikkel te foglalkoztál és foglalkozol, mind olyanok, amit az ember utálni szokott a rengeteg bürokrácia miatt. Mondom ezt annak ellenére, hogy sejtem, hogy „nagytömegben” ezt csinálni nyilván más magasság.

U.Z.: Engem nagyon motivál, hogyha ilyen folyamatokat szervezhetek. Nagyon sokszor kaptam olyan feladatot, amit nagyon rövid idő alatt hatékonyan kellett megoldanom. Büszkén mondhatom, hogy kollégáim tudták azt, hogy én nagyon gyorsan végig tudom pörgetni az ilyen feladatokat. Ennek egyébként az a titka, hogy az ember fel tudjon építeni egy olyan csapatot, ahol mindenki pontosan tudja, hogy mi a dolga.

B.A.: Mennyire stresszes munkakör ez? Hiszen, ha megvan a csapat, megvan a kapcsolatrendszer és a rutin, akkor ez már szinte automatikusan működik vagy működhet. Vagy azért nem ennyire idilli a kép?

U.Z.: Nincsen két ugyanolyan nap, két ugyanolyan ügyintézés, két ugyanolyan meghibásodás vagy például két egyforma sérülése egy autónak. Emiatt mindig valami más, új problémát kell megoldani. A stresszt úgy lehet a legjobban elkerülnie egy vezetőnek, ha a csapatába tartozó munkatársai jól érzik magukat az adott területükön, mert csak így tudják magukból a legjobbat kihozni. Tehát a vezetőnek meg kell hallania a kollégákat akkor is, ha adott esetben nem szakmai, hanem mondjuk magánéleti problémájuk van.

B.A.: Már jócskán a Waberer’s időszakról beszélünk. Te ebben a pozícióval már a menedzsment részéhez tartoztál?

U.Z.: Nem, jellemzően egy felettem lévő igazgatónak vagy vezérigazgató helyettesnek riportáltam, de volt olyan is, hogy közvetlenül a tulajdonos alá tartoztam. Az a munka vagy feladatkör, amit én cégszinten végeztem, az a nemzetközi egység ütköző zónája volt a szerviz és a fuvarozás között. Tehát, ami a kereskedelemből és a fuvarozásból lejött probléma, az hozzám futott be és nekem kellett átcsatornáznom az egész folyamatot.

B.A.: Azt gondolom, hogy Magyarországon nem volt a Waberer’s-nél nagyobb fuvarozó cég, miért váltottál?

U.Z.: A cég tőzsdére kerülése után többször változott a menedzsment, számos vezető elment és én is egyre inkább azzal szembesültem, hogy nem érzem már magam jól ebben a környezetben. Ugyanakkor volt bennem egy ambiciózus törekvés, hogy feljebb lépjek a ranglétrán, de ez sajnos a sok változás okán nem volt perspektíva, ezért döntöttem úgy, hogy váltani fogok. A menedzsmenti változások mellett a helyzetet tovább árnyalta, hogy a flottát a felére csökkentették, aminek levezénylése az én feladatom volt, amit én enyhén szólva is nagyon nehezen éltem meg.

B.A.: És hogyan kerültél az MHC Mobilityhez?

U.Z.: Egy fejvadász cég keresett meg ezzel a lehetőséggel – mondhatni jó időben. Aztán jöttek az interjúk és végül is megállapodtunk. Tizenkilenc év után már érzelmileg is kötődtem a volt cégemhez, de a döntésemet megkönnyítette – a korábban felsorolt okok mellett -, hogy nagyon sok hasonlóság volt az itteni és a Waberer’s-nél végzett munkám között, igaz itt mások a keretek. Például nem kell foglalkoznom a gépkocsivezetőkkel, ami egy kényes része volt a munkakörömnek. Volt, hogy hetven gépkocsivezető tartozott hozzám, akiknek a koordinálása és a velük való törődés nem volt mindig egyszerű feladat. Az MHC-nál a munkám színesebb, mivel itt nem csak nehéz teherautókkal kell foglalkoznom, hanem kisebb és adott esetben speciális felépítményű járművekkel is, amikre kihívásként tekintek. Szóval más a flotta, mások a kihívások, amit másképpen kell kezelni, leszervezni.

B.A.: Lehet, hogy övön aluli a kérdés: a Waberer’s-nél voltak terveid a jövővel kapcsolatban, azzal, hogy váltottál a karriered építését is át kellett értékelni. Mit gondolsz erről?

U.Z.: Nem kellett feladnom az álmaimat, ezt a váltást egy átlépésnek élem meg, egy másik szakmai életútnak. A feladatok nem lettek mások, csak másfajták. Kevesebb a leterheltség is, hiszen itt nem feladat például a gépkocsivezető hazaszállításának megoldása, ami évekig egy óriási logisztikai leszervezés volt számomra az év végi ünnepi időszak előtt. Előfordult olyan szenteste, amikor be kellett vágnom magam egy buszba azért, mert kint maradt húsz ember. Szóval, ha megkérdezi valaki most, hogy hogy érzem magam, azt mondom neki: ha semmi más nem változott volna csak az, hogy nekem nem kell készenlétben lennem és van egy nyugodt karácsonyi időszakom, akkor már megérte. Ugyanis a gyerekeimnek szüksége van rám és nekem is rájuk, ami felbecsülhetetlen.

B.A.: Nem mellesleg a feleséged, hogy tolerálta ezeket a helyzeteket?

U.Z.: Mi az előző cégemnél ismerkedtünk meg, így többé-kevésbé rálátott a munkámra, nem mintha ez bármilyen mentséget jelentene, de szerencsémre nagyon toleráns volt ezekkel a helyzetekkel kapcsolatban.

B.A.: Oké, karácsonykor nem tudtál elmenni szabadságra, de amikor elmentél vagy el tudtál menni, akkor merre mentél, vagy mentetek?

U.Z.: A feleségem definiálja legjobban az én szabadságaimat, ugyanis, amikor eljövök szabira, mindig megkérdezi: hogy vagyok most szabadságon? Úgy ahogy a nászutunkkor, amikor a céges mobilt bezártam a páncélba, vagy csak annyira, amennyire szoktam és viszem magammal a telefonomat. Ha most a sorok között olvas az ember, akkor jól érzékelheti, hogyha én szabadságon vagyok, akkor is csak közepesen vagyok azon, hiszen én mindig felveszem a telefont. Szóval valahogy úgy vagyok ezzel, hogy a csapatomat otthon hagytam, de a szemem azért mindig a pályán van. (nevet)

B.A.: Ki lehet így kapcsolódni?

U.Z.: Nekem nagyon nehezen megy a kikapcsolódás, mert a munkahelyemen kívül is kell a pörgés. Huszonöt évig kick-boxoltam, ami egy rendkívül aktív időszak volt, majd amikor abbahagytam, elvégeztem egy kétéves edzői képzést a Testnevelési Egyetemen (TE) és egy ideig edzősködtem is. A gyerekeim megszületése után sorvadt el ez a dolog, de azóta is állandóan mozgásban kell lennem. (nevet) Most futok, kerékpározok, mert nehezen tudok egyhelyben ülni. De nemcsak a mozgással vagyok így, az agyam sem tud kikapcsolni, vagy csak nagyon ritkán. Persze, ahogy haladnak az évek, sok minden átértékelődik az emberben és a fontossági sorrendek is változnak. Arra például már nagyon ügyelek, hogy munkával csak munkaidőben foglalkozzam és utána „engedjem” el –, de ez nem könnyű feladat számomra, hiszen azt szeretem ha probléma adódik az oldódjon is meg.

B.A.: A feltöltődést ezek szerint csak a sport, a mozgás jelenti vagy van más hobbid is?

U.Z.: Számomra a sport a hobbi és mivel az egyéni versenysportból jöttem, ezért a mai napig is megvannak a kitűzött céljaim, amiket el szeretnék érni. Volt egy időszak, amikor egy kis albérletben laktunk a feleségemmel, ami egy elviselhetetlen kalitka volt számomra, mert ott nem tudtam csinálni semmit. Amikor a felségem látta rajtam, hogy elértem az egyhelyben ülés legmélyebb mentális pontját, akkor már ő presszionált arra, hogy csináljak magammal valamit. (nevet)

B.A.: A gyerekeid hány évesek?

U.Z.: Három fiam van a legnagyobb tizenegy, a középső kilenc, a legkisebb pedig hatéves.

B.A.: Sportolnak?

U.Z.: Egyelőre úszni járnak viszont már néhány dologba belekóstoltak, de ma még az útkeresés időszakát élik. A család szerint a középső fiam hasonlít rám legjobban, főként a természetét tekintve – emiatt van is köztünk konfrontáció. 

Nekem sokat kellett azért dolgozni magamon, hogy kijavítsam a hibáimat. Korábban sokkal keményebben és határozottabban mentem bele bármilyen szituációba, ilyenkor viszont számos olyan konfrontáció adódott, ami nem volt egészséges sem nekem, sem a másik félnek. Ahhoz, hogy a vezetői képességemet tovább tudjam fejleszteni, ezeket a dolgokat le kellett vetkőznöm.

B.A.: Ez a jó értelemben vett makacsságot a sportnak köszönheted?

U.Z.: Valószínűleg igen, de én inkább kitartásnak nevezném.

B.A.: Még nagyon rövid ideje vagy itt, talán nem is ildomos feltenni azt a kérdést, hogy hogyan látod a jövődet az MHC rendszerében, viszont a szakmai karriered okán ez mégis csak egy releváns felvetés.

U.Z.: Én, ahogy korábban, most is az operációs területén látom a magam jövőjét. Van egy bizonyos megítélése az embernek, hogy mit szeretne a továbbiakban véghez vinni vagy csinálni. Az adott közegben szeretném megtalálni a magam számára a legjobb megoldást, ezért az arányosságra törekszem. A munka mellett már nagyon fontos a családi vonal is, hiszen a gyerekeim nőnek és nem akarom elvesztegetni azt az időt, amit velük tölthetek. Tehát ma ez az irány sokkal meghatározóbb számomra, mint a szakmai előmenetel, mondom ezt annak ellenére, hogy természetesen ez a törekvés továbbra is ott van a jövőképemben.


További érdekességek Munkatársainkról ide kattintva érhetők el.

Szeretne autót bérelni?

Hívjon minket
+3696519995

Lépjen kapcsolatba velünk

Partnerek

Speedzone.hu TrendFM Gazdasági Rádió Portfolio.hu

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre.
Értesüljön a legfrissebb információkról és a különleges ajánlatokról.