Lakatos Gergely egyfajta családi inspirációnak is köszönhetően a turizmus-hotel szakirányon végez a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán. Az iparágban eltöltött jó néhány év után azonban több dolgot mérlegre téve úgy dönt, hogy karrierirányt vált, ekkor jelentkezik az EuroFleethez. A flottakezelőnél értékesítési vonalon indul el és lépésről-lépésre halad a szakmai ranglétrán, eközben bekapcsolódik az üzletfejlesztésbe is, majd 2020. márciusától vezetői minősítésben tölti be ezt a státuszt.
Lakatos Gergely egyfajta családi inspirációnak is köszönhetően a turizmus-hotel szakirányon végez a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán. Az iparágban eltöltött jó néhány év után azonban több dolgot mérlegre téve úgy dönt, hogy karrierirányt vált, ekkor jelentkezik az EuroFleethez. A flottakezelőnél értékesítési vonalon indul el és lépésről-lépésre halad a szakmai ranglétrán, eközben bekapcsolódik az üzletfejlesztésbe is, majd 2020. márciusától vezetői minősítésben tölti be ezt a státuszt.
Nem árulok el nagy kulisszatitkot akkor, amikor azt írom: Lakatos Gergőt ismerem legrégebben az cég munkatársai közül, annak okán, hogy részben az ő bábáskodása mellett született meg a kézben tartott magazin, ezért közvetve vagy közvetlenül mindig kapcsolatban voltunk.
Anélkül, hogy bármilyen sorrendiséget felállítanék, azt gondolom, hogy a vele készült interjúm az egyik legérdekesebb beszélgetése lett a Magazin történetének. Ugyanis Gergő válaszaiból – túl azon, hogy kortalan és céltudatos személyiség – olyan korát meghazudtoló bölcsesség árad, ami bárki számára irigylésre méltó lehet.
Ha jól emlékszem, akkor tudtunk két szót váltani, amikor az első lapszám debütáló interjújára készültünk. Akkor említetted meg, hogy korábban a turizmusban dolgoztál. Hogy kerültél oda, és aztán át ide, az autósvilágba?
A turizmus iránti érdeklődésem az érettségi környékén jött. A nagybátyám, Lakatos Barnabás a turizmusnak elismert szakembere volt – egyébként a halála után díjat is neveztek el róla -, aki nagyon sok időt töltött külszolgálatban. Haza látogatásai alkalmával sokat megfordult nálunk és rengeteget sztorizott. Nyilván ez nagy hatással volt rám, de ami igazán megfogott ebben a területben, hogy itt embereket szolgálunk, akiknek egy sor pozitív élményt szerzünk, de az érzelmi vonal mellett azért van egy kis gazdasági rész is. Emberközpontú, de mégis megvan benne az alkotás lehetősége is.
Mondhatjuk, hogy a nagybátyád okozta emóciók voltak a fő mozgatórugói annak, hogy erre indultál el?
Részben. A másik motivációs vonalat a cserkészkedésnek köszönhetem, azáltal ugyanis nagyon sok helyre eljutottam és számos világtalálkozón is részt vehettem.
Közbevetőleg: hogy csöppentél bele ebbe a világba?
Volt néhány barátom, akik hívták a bátyámat és az “öccsét”, úgyhogy mentünk. A cserkészkedésnek köszönhetem azt is, hogy tizenöt évesen kimehettem New York mellé egy magyar találkozóra, tizenhét évesen pedig eljutottam a thaiföldi ifjúsági világtalálkozóra. Mindegyik meghatározó élmény volt, ugyanis egy ilyen dzsemborin ott van több mint száz ország fiatalja, akik nyitottak egymásra és egymás kultúrájának megismerésére. Minden egyes ilyen alkalom tágította a világképemet, rengeteg barátság indult el, és egyre jobban láttam, hogyan is néz ki ez a világ valójában, amiben vannak nálunk sokkal szegényebb és sokkal gazdagabb emberek is. Megtanultam, hogy mit jelent, ha valaki rád mosolyog az egyik országban, és mit a másikban. A kultúrák találkozásában persze azt is megtapasztaltam, hogy milyen magyarnak lenni.
A szüleidtől jön ez a nyitottság a világ iránt?
Abban, hogy legyen egy erős énképünk, hitvilágunk, és tudjuk, hogy merre akarunk menni, miben vagyunk jók, illetve abban, hogyan fedezzük fel a saját magunk tehetségét, igen erős szerepet vállaltak. Ők egyébként a korukból fakadóan nem tudtak sokat utazni, illetve többnyire csak a “blokkon” belül, de úgy gondolták, hogyha bármelyik gyerekük nyitott erre a világlátásra, azt támogatják. Többek között ennek köszönhetem azt is, hogy egy évet kint tanulhattam Ausztriában, aminek egyébként a tanulmányi célja mellett az önállóságra nevelés is a küldetése volt.
A szüleid mivel foglalkoznak, foglalkoztak?
Az édesapám ortopéd-sebész, volt kórházigazgató, de már aktív nyugdíjas, “csak” heti 2-3 napot ambulál, az édesanyám pedig pedagógus. És persze mindezek mellett felnevelték a világ hét csodáját, ugyanis heten vagyunk testvérek. (nevet)
Akkor nálatok vidám egy karácsony.
Hát elég sokáig tart a bontogatás az biztos. (nevet) Nagy ünnepeken húsznál már nem vagyunk kevesebben az unokákkal együtt.
Elég, ha mindenki csak egy ajándékot vesz.
Egy kézenfekvő megoldást választottak a kérdés megoldására a szüleim, ugyanis a testvérek között mindig húzás volt, hogy ki-kinek ad/vesz ajándékot. Egyébként ez nagyon jó nevelési módszernek bizonyult, mert ilyenkor kiderül, mire van valójában szükségünk, és mi az, amire nem. A szüleim mindent, ami a boldogságunkhoz kellett, előteremtettek.
Te hányadik vagy a sorban?
A harmadik, de szerintem ez egy jó pozíció, már csak azért is, mert ha van az embernek négy lánytestvére, akkor mire elér az udvarlás korszakához, akkor már mindennel fel van vértezve. (nevet) De komolyra fordítom a szót: nekem a sok testvér nagyon nagy segítség volt, mert bármilyen téma előkerült az életemben, azt már a családban vagy a cserkészetben az esetek nagy többségében valamilyen formában megtapasztaltam.
Minden testvéred cserkészkedett?
Igen, minden tesóm bevonódott, ami nemcsak egy nagyon jó közösségi kaland volt, hanem az életre nevelésben is nagy szerepet játszott. Elég például csak a nyári tíz napos nomád táborra gondolni. A lázadó kamasznak nemcsak el kell látnia magát, hanem mindent fel is kell építenie a sátortól a latrináig. Ez amolyan együtt sírunk – együtt nevetünk helyzet. Ugyanakkor az ember úgy tud önálló lenni, hogy eközben csapatban dolgozik és megtanul rendszerben gondolkozni. Számomra ez nem volt idegen, hiszen nagy családban nőttem fel, így nem volt gond hat-nyolc emberrel együttműködni.
Visszatérve: valahol ott tartottunk az időrendben, hogy főiskola.
Az érettségi után a Kereskedelmi és Vendéglátóipari főiskolára mentem, amit német nyelven végeztem el, mivel már ekkor megvolt a felsőfokú nyelvvizsgám, és így nem kopott el, hanem tovább fejlődött a tudásom. Turizmus-szállodaszakon végeztem, aminek számomra az egyik legnagyobb hozzáadott értéke az volt, hogy megtanultunk ez idő alatt főzni is. (nevet)
Szeretsz is?
Nagyon, úgyhogy már a házasságomba is így léptem be. Viccesen azt is mondhatom, hogy egy kicsit meg is fordultak a szerepek, mert én jobban tudtam főzni, a feleségem meg jobban barkácsolt nálam. (nevet)
Műszaki végzettségű, vagy csak jobb érzéke van hozzá, mint neked? (nevetek)
Is-is. Feleségem, Iringó mérnökcsaládból származik, építőmérnök diplomája van.
Ha maradtál volna a turizmusban, mára talán a világ egy jó nevű szállodájában lehetnél egy jó beosztásban. Nem gondoltál arra, hogy külföldön próbálj szerencsét?
Ez akár egy örök kérdés is lehetne. Azonban az erős család és baráti gyökerek mindig visszatartottak. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy egyfelől külföldön mindig csak külföldi leszek, másfelől a szállodaiparban minden láncnak megvan a maga sztenderdje, – ez érthető és nincs ezzel semmi baj – amibe az alkotói énem és kreativitásom nem tud teret nyerni. Harmadsorban ebben a szakmában céljaimmal ellentétes, mondhatni “családmentes” életvitelre kellene berendezkednem. Ezért is jött később a váltásigény. Ugyanis el kellett döntenem, hogy vagy megyek tovább fordított ritmusban: amikor mások pihennek, akkor én dolgozom, vagy váltok és tervezhetőbbé teszem az életünket.
Mennyire esett nehezedre ez a váltás?
A fél lábamat bent hagytam az ajtórésben, mert a mai napig is csinálok két barátommal együtt egy utazási irodát. Ugyanakkor én vagyok ebben a projektben a legkisebb szereplő, aki jellemzően az üzleti szemléletével, stratégiájával és az üzletfejlesztési ötleteivel tesz hozzá a Qalandarhoz. Egy ideig aktív voltam, és a szabadságom terhére vittem utakat is (pl: Japán, Szentföld, Feröer) de aztán láttam, hogy ez család mellett hosszú távon szintén nem működőképes alternatíva.
Mind a ketten nagycsaládból jöttök, ennek okán ti is nagycsaládban gondolkoztatok, amikor összekerültetek?
A házasságunk előtt nagyon sok kérdést átbeszéltünk, ami utólag nagyon bölcs lépésnek bizonyult. Gyerek fronton három vagy négy gyerek volt a tervünk – a vágyunk, de tudtuk, hiába az elhatározás, ha nem lesznek olyanok a lelki, társadalmi körülmények, feltételek, akkor módosulhat. Annak, hogy ki hány gyereket vállal, megvan az oka, és ezt tiszteletben kell tartani. Mi azt beszéltük meg tíz éve egymással, hogy mindig a következő gyermekben kell egyezségre jutnunk. Most már úton van a negyedik, (talán mire megjelenik az újság már meg is születik) úgyhogy a vágyunk teljesülni látszik. Egyébként úgy vélem, ahhoz, hogy az ember nagycsaládot vállaljon, tényleges bátorítást ad, ha ilyen közegből jön. Minket szerencsére egy olyan támogató közeg vesz körül, akikre mindenkor számíthatunk.
A fenti gondolatsorhoz kapcsolódóan eszembe jut egy történet: egy idős pap bácsi, azt mondta a fiataloknak az esküvőjükön: „a házasság a szentség, nem a család”. Ezt a mondatot nagyon magamévá tettem, mert hiszem, hogy akkora családot lehet építeni, amekkorát a házasság elbír. A gyerekvállalás nem egy verseny, hanem annak a kérdése, hogy a házasság hány gyermeket tud minőségben felnevelni életerős fiatal felnőtté.
Tehát elhatároztad, hogy váltasz, ami egy 180 fokos fordulat a korábbi szakmai életedet illetően.
Eljött az idő, amikor már valóban nem lehetett a váltást halogatnom, és több időt kellett szánnom arra, hogy milyen munkát keresek, ne csak „tömegével” küldözgessem az önéletrajzom. Azért került a látóterembe az autós vonal, mert én vagyok a családunkban az „autófelelős”. Nagyon érdekelt ez a terület, és már gyerekként is bújtam az ilyen újságokat. Egyébként van néhány nagy szerelem-témakör az életemben: az utazás-turizmus mellett ilyen az autózás és a bor, de ez utóbbi csak későbbi történet. Ennek okán lett erősebb a fókusz az autós állás-lehetőségeken, ugyanakkor – valahol érthető módon – az autólízingről semmit sem tudtam. Ekkor jött a cég hirdetése, ahova értékesítőt kerestek.
Ez a döntés nem volt egy kicsit hazardírozás a részedről?
Nyilván mindkét terület- mármint a turizmus és az autózás – más kategória, de nem gondoltam, hogy ég és föld a kettő közötti különbség, az viszont tény, hogy értékesítési szempontból más technikát és habitust is igényel. Miközben lamentáltam ezen a dolgon, utánanéztem a cégnek, láttam, hogy nagyon határozott értékeket képvisel, megvan a kellő kora és a számai is kiválók voltak. Mindezek ismeretében küldtem el aztán az önéletrajzomat.
Sima ügy volt a felvételi interjú – mert azt már én is tudom, hogy Csőre Tamásnál általában ezek a beszeszelgetések nem a megszokott protokollt követik.
Azt gondolom, hogy ez esetemben is így volt. A beszélgetésben a számomra legszembetűnőbb az volt, hogy Tamást sokkal jobban érdekelte, hogy honnan, milyen családból jövök és mellesleg mit dolgoztam, mint az, hogy mi van az önéletrajzomban. Ez – legalábbis abban az időben – nem volt szokványos metódus a felvételi beszélgetéseken. Jegyzem meg: az bennem elég erős elhatározás volt, hogy ha már karrierirányt váltok, akkor olyan helyre találjak be, ahol nem azt nézik, hogy előtte is hasonló területen dolgoztam-e. Úgy vélem, ha valaki jól ismeri vagy megtanulta az értékesítési térképet és ehhez még jól is kommunikál, akkor azt nagyon sok területre lehet átkonvertálni. Nyilván ez nem egy végtelen skála. Azt is gondolom, hogy a mai világban egy iparágban három-öt évet eltölteni releváns tapasztalatszerzés lehet, de tíz vagy tizenöt év után egy adott értékesítési körben ez már inkább nagyfokú rutin, mint további tapasztalatszerzés.
Felvételt nyertél, tudtad, hogy mélyvíz lesz, mennyire volt mély?
Az első időszak nagyon nehéz volt, rengeteg mindent át kellett állítanom fejben, és egy sor dolgot az életemben is parkolópályára állítottam, hogy minél jobban teljesítsek. De ehhez nagyon bele kellett állnom a feladatba. Szerencsére szépen el is kezdett menni a dolog, és ahogy a mondás tartja: akinek van, annak még adnak. A vezetőség nálam is értékelte az eredményeket, ezért később kaptam meglévő ügyfeleket is, ami számomra egy további motiváció volt.
Aztán értékesítésről átléptél egy másik területre, ez miért vagy hogyan jött?
Én mindig nyíltan beszéltem Tamással, aki tudott az utazási irodáról és ismerte a szervezői képességeimet is, de a fókusz a munkakörömből fakadóan az értékesítésen volt. Aztán jöttek az ötletek, ötletelések és egy-egy kisebb projekt megszervezésére kaptam lehetőséget, ami aztán szép lassan ment előre az értékesítés mellett. Az igazi nagy áttörés 2020. márciusában jött el, amikor a COVID miatt hirtelen lelassult az idő és sok fejlesztés megvalósításra nyílt lehetőség. Ekkor mondta nekem Tamás, hogy teljes egészében az üzletfejlesztéssel kezdjek el foglalkozni. Így kerültem ebbe az új munkakörbe.
Ha már az ötletelést említetted: állandóan ötletelő személyiség vagy?
Amikor Ausztriában és Németországban szakmai gyakorlaton voltam, ott volt egy mondás, ami magyarul úgy szól: „sose fussál üresen”. Ez nem más, mint a rendszerszintű gondolkodás egyfajta mottója és egyébként jól fémjelzi a németes gondolkodásmódot, mentalitást is. Ezt jól megtanultam és ma is mindig azon vagyok, hogyan lehetne az üzleti életben valamit még praktikusabban, még jobban csinálni, legyen szó ügyfélszempontról vagy belső folyamatokról. Persze van helyzet, amikor hagyni kell a dolgokat ülepedni és stabilizálódni, de alapvetően ez a kreatív mozgékonyság mindig bennem van.
A saját magazin ötlete vágy volt vagy kellett is?
Bármelyik állítás megállja a helyét. Nekünk az ügyélkapcsolat minden szempontból nagyon fontos, és úgy gondoltuk, hogy a Magazinnal ezt még „élőbbé” tudjuk tenni, hiszen kéthavonta egyfajta találkozási pontot is jelent. Függetlenül attól, hogy az adott partnerünk flotta-állománya mekkora. Most a marketing tevékenységünk sokkal inkább azon alapszik, ahogy a piacot értjük, és nem arról szól, hogy van egy stabil piac, ami fölé kell egy marketinget építeni. A jelenlegi helyzetben nagyon sok időt fordítunk arra, hogy az ügyfeleinknek bemutassuk a mai döntési környezetet, és azt is, hogy tudják, mi zajlik az autóiparban.
Ti ugyan speciális helyzetben vagytok, hiszen a magazin egy belső lap, ugyanakkor ma a nyomtatott sajtó előállítása költséges mulatság. Miért választottátok mégis ezt a klasszikus közlési és megjelenési módot?
Hogy miért print? Mert nekünk házon belül ez a lap jó lehetőség arra, hogy kéthavonta az éppen aktuális és számunkra fontos dolgokat papírra vessük. Egyfelől a print forma magával hozza a határidőt is, másfelől, mivel ez kinyomtatásra kerül, az igényességet is megköveteli. A tartalom mellett van a lapnak egy üzenete, mégpedig az, hogy bizonyítsuk a mi csapatunk képes arra, hogy időről-időre előállítson egy ilyen magas színvonalú kiadványt. Az, hogy immáron harmadik éve jelenünk meg, nemcsak a stabilitásunkat szimbolizálja, hanem azt is fémjelzi, hogy mindig van mit mondanunk ügyfeleink részére.
Egész eddigi beszélgetésünk alatt azt éreztem, hogy szárnyalsz, ha ehhez még hozzáadom azt az alapvető kreativitást és céltudatosságot, ami alapja a személyiségednek, akkor élek a gyanúperrel, hogy te még nem érkeztél meg. Jól érzem?
Amit csinálok, azt nagyon szeretem csinálni. 2018-ban úgy jöttem ide – és ezt Tamásnak is elmondtam -, ha van jó csapat és motiváló célkitűzés, anyagi megbecsülés, akkor én nem azon fogok gondolkozni, hogy hova lépjek tovább, hanem azon, hogy meddig tudok itt maradni és mi az, amit ehhez hozzá tudok tenni. Amióta itt vagyok, azóta ez a flow töretlen, és az egymásnak tett vállalásaink szerint működnek a dolgok, amit a tulajdonosváltás sem befolyásolt.
Az a típus vagy, aki el tudja engedni a munkát, vagy egyfolytában járnak a gondolataid?
A bőrömből nem tudok kibújni, de megpróbálok a lehető legtudatosabban határt szabni a munkának. Elég változatos a beosztásom, emiatt sokat autózom, de az utazásra sem elvesztegetett időként tekintek, ilyenkor angol- vagy németnyelvű, autózással kapcsolatos podcastokat hallgatok, vagy csak egyszerűen élvezem a csendet.
Az énidőben pedig legtöbbször kerékpározok. A cég jóvoltából van egy e-bike-om, ha azzal tekerek egy-két órát, utána rendben vagyok. De a család is rengeteget segít a kikapcsolódásban, hiszen, ha a fiammal leülök legózni vagy a lányokat beültetem bringóba és feltekerünk a János-hegyre, azt is pihenésként élem meg, még akkor is, ha ez energiákat köt le. Néha viszont elvonulok, illetve el kell vonulnom.
Hívő ember vagy?
Ha már így rákérdeztél: igen. Ez a családból jön és ez tudatosan bennem maradt. Ez adja meg az alapját házasságunknak, és a saját életemnek is. Nálam rendre mindig van egy reflektív időszak, amikor visszatekintek. Igénylem a csendet és az egyéni időt is, amikor kitisztítom a fejem. Számomra nagyon fontos a tervezhetőség, például az, hogy lássam, mikor megyek el szabadságra akár a családdal, akár a feleségemmel kettesben. Ez ad egy ritmust és mértéket a munkámnak is.
A feleségeddel osztoztok ezen a gondolatiságon és a hiten?
Ezt a legideálisabb párban megélni, úgyhogy az egyetértés mind a kettőnkben benne van. Feleségemmel, Iringóval egy templomi közösségből jövünk, itt találtunk egymásra. Nagyon sok dolog úgy volt közös bennünk, hogy nem kellett rágódnunk már az egybekelésünk előtt sem azon, hogy kinek mi a fontos, mert pontosan tudtuk. Persze óhatatlan, hogy ne kerüljünk hullámvölgyekbe, de az, hogy van közös és erős gyökerünk, amihez mindig vissza lehet nyúlni, az sziklaszilárd alapot ad, és segít a helyes út megtalálásában. Follow your roots, find your routes – ahogyan egyszer megfogalmaztam.
Ha tetszett a cikkünk, és szeretné Magazinunkat igényelni, kérjük jelezze itt.
