Hindrich Esztert az egykori szocialista éra egészen biztosan már régen törzsgárdataggá avatta volna. Nem csoda, hiszen az EuroFleet Zrt. elindulása után alig három hónappal csatlakozott az akkor szárnyait bontogató vállalkozáshoz. Ez idő alatt nem csak az egyik legrégebbi, hanem a legtöbb státuszban feladatot vállaló munkatárssá is vált. De bármekkora vargabetűket is írt le a pályafutása alatt, mindig visszatért a projekt feladatokhoz, ma is ennek a csapatnak a vezetője.
Írta: Barna András Képek: Balogh Róbert
Eszterből sem volt könnyű felkészülni. Mindössze annyit tudtam meg róla, hogyha egykor az EuroFleetnél minden új belépőnek adtak volna egy kártyát, az övé a hatos számú lenne. Noha a cégnél eltöltött pályaívében volt egy rövid hatásszünet, abban egészen biztos voltam, hogy múltidézésből nem lesz hiány. De Eszter története azért is érdekes, mert talán azon kevesek egyike, akik végigkísérhették a cég evolúcióját a kezdetektől a multivá válásig.
A győri központ nagy tárgyalójában beszélgetünk. Találkozásunk első pillanataiban némi megilletődöttséget vélek felfedezni rajta, de ahogy ez az érzés jött, úgy el is illant. Sőt a végére még projektvezető énjét is megvillantotta, amikor a beszélgetésünk végén tárgyilagossággal a hangjában megkérdezte: mikorra is lesz kész az interjú?
Barna András: (B.A.): Nemes egyszerűséggel azt is kérdezhetném, milyen végzettség kell ahhoz, hogy valaki projektfeladatokkal foglalkozzon, mi több, ennek az élére álljon? Érzésem szerint ehhez a státuszhoz többek között jó problémamegoldó képességre van szükség - mondjuk ti nők ebben jók vagytok -, de személy szerint te milyen utat jártál be eddig a feladatkörig?
Hindrich Eszter (H.E.): Az irodától nem messze, a Baross Gábor Közgazdasági Szakközépiskolába jártam, ha nosztalgiázni akarok, csak kinézek az ablakon. Az érettségi után korlátozottak voltak a lehetőségeim, más városok egyetemei így nem kerülhettek szóba, ezért a győri Széchenyi István Főiskolára (ma Egyetem) jelentkeztem műszaki menedzser szakra, ahol minőségbiztosítási szakirányon végeztem. Nagyon érdekes, változatos és széleskörű volt, az anyagvizsgálattól kezdve a mechanikán, logisztikán közgazdaságon és számvitelen át a marketingig szinte minden területet érintettünk.
B.A.: Egy nő hogy választ ki magának egy ilyen pályát?
H.E.: Bevallom az elektrotechnika nem tartozott a kedvenceim közé! A minőségbiztosítás azonban ígéretes szakma volt annak idején, ezért esett a választásom erre a szakra. A minőségbiztosítás pedig bármilyen más gazdasági területhez kapcsolódhat, ezért mindenhez kellett érteni egy kicsit. Az itt szerzett tudás és gondolkodásmód a mai szemléletemet nagyban befolyásolta, kialakította bennem azt, hogy ne ijedjek meg semmiféle új, számomra addig ismeretlen feladattól. Bármi kerüljön elém, annak egyszerűen nekiugrok, körbejárom a témát, összegyűjtöm az infókat és megpróbálom kihozni belőle a maximumot.
B.A.: Közbevetőleg: az, hogy végül is a műszaki tanulmányok mellett kötöttél ki, abban volt valami családi ráhatás vagy minta?
H.E.: Egyáltalán nem. Édesanyám gyógyszerész asszisztens, édesapám pedig riasztórendszerekkel foglalkozott. Tulajdonképpen már a gazdasági középiskola is egy „B” terv volt. Eredendően olyan iskolába akartam menni, ahol biológiát tanulhatok, de oda sajnos nem vettek fel, így jött a közgáz, amit végül nem bántam meg, mert megszerettem és jól is ment.
B.A.: A főiskola után hol helyezkedtél el?
H.E.: A minőségbiztosítási szakképesítésnek jó hasznát vettem, mert abban az időben az ISO szabványok és rendszerek nagyon mentek. Ennek köszönhetően egy riasztórendszerek telepítésével és üzemeltetésével foglalkozó KKV-hoz kerültem – úgy látszik valami családi hatás mégis volt, a riasztók engem is megtaláltak -, ahol rám bízták a minőségbiztosítási rendszer működtetését és egyéb irodai feladatokat. De viszonylag hamar ráuntam, mert nem éreztem benne a kihívást, ezért elkezdtem keresni.
B.A.: Volt elképzelésed, hogy milyen irányba?
H.E.: Semmi konkrét nem volt, mindenre nyitott voltam, így akadtam rá egy flottakezelő cég hirdetésére, ami annyiban volt érdekes, hogy ebben megjelent Csőre Tamás neve, akit évekkel korábban, még egy diákmunka során ismertem meg. Azzal a nem titkolt szándékkal kerestem meg, hátha tud nekem segíteni.
B.A.: És tudott?
H.E.: A nap végén igen, az interjúköröket ugyanúgy végig kellett járnom, mint a többi jelentkezőnek, de amikor a felvételi folyamat végére ketten maradtunk, akkor neki köszönhetően engem választottak a pozícióra.
B.A.: Tulajdonképpen évekkel később is a Csőre Tamás-féle kapcsolat révén kerültél az EuroFleethez?
H.E.: Igen, de közben azért voltak történések. Akkor életem igen nehéz szakaszát éltem, elváltan, két kicsi gyerekkel visszaköltöztem a szülői házba. A szülési szabadságom alatt a volt cégemnél tulajdonosváltás történt. A jogutód ugyan ajánlott állást, de Budapesten, ami számomra nem volt vállalható, így ismét keresni kezdtem. Eközben értesültem arról, hogy Tamás megalapította az EuroFleet-et. Felhívtam, találkoztunk, beszélgetünk, végigvezetett az irodán, bemutatta a csapatot, majd közölte, hogy most nincs felvétel. Nagyon csalódott voltam, mert nagyon tetszett, amit láttam. Szép iroda, kedves emberek, ismerős feladat. Szerencsére néhány hét múlva megkeresett, hogy megnyertek egy nagyobb tendert, bővítené a csapatot és rám gondolt.
B.A.: Erre mondják azt, hogy minden jó, ha a vége jó. Milyen munkakörben kezdtél dolgozni?
H.E.: Ha jól emlékszem, akkor is projektvezető volt a titulusom, de akkor ez mást takart, mint most. Friss vállalkozás lévén elsősorban az értékesítésre koncentráltunk, Tamásék tárgyaltak, mi pedig a kolléganőmmel a kezük alá dolgoztunk, bérleti díjat kalkuláltunk, ajánlatokat és szerződéseket készítettünk, autókat rendeltünk, szerveztük az átadásokat. Nagyon mozgalmas volt. Később, ahogy nőtt a cég és dolgoztak az autók, új feladatok jöttek. Kezelni kellett az árfolyamváltozásokat, elszámolni egy-egy totálkár kapcsán, hitelkeretet bővíteni stb. Különvált a sales és a backoffice. Ez utóbbit vittem én. Ugyanakkor az első pillanattól kezdve hozzám kerültek a projekt jellegű feladatok is, például az EuroFleetnél is bevezettük az ISO9001-et, saját flottakezelő program fejlesztése mellett döntöttünk, EU-s pályázatokon vettünk részt, beindítottuk a használt autó üzletágat, ilyesmi. Egy percig sem unatkoztam, nagyon izgalmas volt megélni, ahogy egy induló vállalkozásból számottevő piaci szereplővé válunk. Ahogy a kezelt flottánk növekedett, új feladatkörök alakultak ki, változtak a folyamataink, többször átstrukturáltuk a működésünket. Én operatív vezetőként tizenegy év után hagytam el a céget.
B.A.: Az elmondottak alapján azt gondolná az ember, hogy még az ereidben vér helyett is az EuroFleet folyt. Miért hoztad meg ezt a döntést?
H.E.: Úgy éreztem, hogy szeretném kipróbálni magam egy másik környezetben is, kíváncsi voltam, hogy tudok e máshol is sikereket elérni, érvényesülni.
B.A.: Miben találtad meg az újabb kihívást?
H.E.: A biztosítási szektorba mentem, ami egy teljesen más terület volt és kiszakított az irodai létből is. Egész szépen el is indult ez a vonal, de aztán jött a covid, beszorult mindenki a négy fal közé, az élet megállt. Ez a helyzet pedig teljesen aláásta ezt a tevékenységet és ezért ismét állás után kellett néznem. Egy autókereskedelmi cégnél helyezkedtem el, ahol rövid idő alatt márkavezető lettem. Mire igazából belemelegedtem volna az új feladataimba, megkeresést kaptam, hogy jöjjek vissza az EuroFleethez. Egyrészt könnyű volt a döntés, hiszen az EuroFleetnél éreztem leginkább otthon magam, de mégsem volt egyszerű közölnöm a döntésemet azzal, aki éppen bizalmat szavazott nekem. De ez egy másik történet. Az „új” EuroFleethez, mint Lauscher András szakmai asszisztense tértem vissza, döntés előkészítő és projektfeladatok tartoztak hozzám elsősorban.
B.A.: Időközben alapos pálforduláson ment át a cég. Történt egy akvizíció és az EuroFleet is elindult a multivá válás útján. Ezt te miként éled meg?
H.E.: Az MHC Mobility tulajdonosi hátteréből adódóan ma már egy teljesen más vállalati kultúrát képvisel, mint egykor az EuroFleet. Annak idején magyar KKV-ként például minden folyamatunkat, minden belső szabályzatunkat úgy alkottuk meg, ahogy mi magunk működni akartunk, ahogy mi a legjobbnak ítéltünk meg. Ezzel szemben ma vannak olyan területek, amiket iránymutatások alapján kell működtetni, hiszen egy nemzetközi cégcsoport tagjai lettünk, közös alapokkal, közös értékrenddel, közös szabályokkal. Ez az integráció jelenleg is zajlik, sok mindent már megcsináltunk, megtörtént például a brandváltás, bevezettünk egy új, a cégcsoport többi tagja által használt flottakezelő szoftvert, de még nagyon sok minden hátra van. Többek között jelenleg zajlik számos UK policyt implementálása, amelyek tovább visznek bennünket az egységes működés irányába. Fontosnak tartom, hogy megtaláljuk az egyensúlyt abban, hogy az EuroFleet régi értékei között mi az, amit meg kell tartanunk, és mik azok a régi rutinok, amiket el kell engednünk ahhoz, hogy elérjük nagyratörő céljainkat. Talán mert az akvizíciót követő legnehezebb időszakban nem voltam itt, én ezt a változást pozitívan élem meg, úgy érzem, hogy az EuroFleet eladásával előállt helyzet új irányt adott a munkámnak.
B.A.: Minden eddigi váltásod fő motivációs eleme az új kihívás keresése volt, most úgy érezted, hogy megérkeztél valahova?
H.E.: Igen, azt érzem, hogy a helyemen vagyok és jól érzem magam. Az, hogy multinacionális céggé váltunk vagy válunk éppen, további kihívásokat és további izgalmas feladatokat jelent. Elég csak azt megemlítenem, hogy jelentősen bővült az a kör, akikkel együtt kell dolgozni, már nem csak magyar munkatársaink vannak, hanem napi kapcsolatban állunk a lengyel anyacéggel és a brit kollégákkal egyaránt.
B.A.: Azokat az energiákat, amiket nem a cégre fordítasz, hol vezeted le? Sportolsz? Ezzel a magassággal akár egy kosárcsapatban is megállnád vagy megálltad volna a helyed.
H.E.: Hogy őszinte legyek, én és a sport nem járunk jegyben, mindazonáltal erőltetem a dolgot és igyekszem belepréselni a hétköznapjaimba. Szóval heti kétszer próbálok mozogni, leginkább kardiózni, de az utóbbi időben a jóga is fent van a repertoáromban. A legtöbb időt a családommal, a barátainkkal töltöm. Speciális hobbim nincs, de nagyon szeretek utazni és tökéletesen kikapcsol a kerttel történő foglalatosság is.
B.A.: Gyerekeid még veled élnek?
H.E.: A fiam húsz éves és most az édesapjával él, a lányom tizennyolc, ő velünk fog maradni és úgymond egy életen át tartó érzelmi támaszt fog nyújtani számomra, pontosabban számunkra.
B.A.: Ezt hogyan kell érteni?
H.E.: A kislányom helyzete elég speciális, különleges bánásmódot igényel. Születési rendellenességgel él, az agy két féltekét összekötő agytörzs nem megfelelően fejlődött ki, emiatt sok területen problémái vannak, nem tudott megtanulni például írni és olvasni, segítségre szorul. Ugyanakkor egy kis szeretetgombóc, vidámságával bearanyozza a hétköznapjainkat.
B.A.: Nyilván az ember első gondolta ezzel kapcsolatban az, hogy egyedülálló anyaként ez mennyit vett ki belőled.
H.E.: Szerencsére már régen nem vagyok egyedül és a gyerekek édesapja is nagyon komolyan kivette és kiveszi a mai napig is a részét a gyermeknevelésből. Az igazi dilemma a kislányommal kapcsolatban egész odáig megvolt, amíg meg nem tudtuk, hogy konkrétan mi a probléma, ez viszonylag soká derült ki. Az okot megtudva a teher is lekerült a vállamról és nem frusztrál az a gondolat, hogy mit nem tettem meg a gyógyulása érdekében. Nem érzem, hogy kihívás lenne az életem, ebbe nőttünk bele, ezért soha nem gondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha másként alakul. A lányom nem gátol semmiben, teljes értékű családtagként kezeljük, akivel ugyanúgy együtt járunk utazni, vagy koncertre vagy bárhova, ahova szeretnénk.
Érdekelnek hosszú távú ajánlataink? | MHC Mobility
