Egészen biztos vagyok abban, hogy a következőkben magazinunk egyik legkülönlegesebb történetét olvassák majd. Jóllehet Aleksandra Banovic életútja vitte az ember kezét a klaviatúrán, mégis sokat gondolkoztam a történet belépőjén. Hiszen, ha szigorúan csak szakmai kronológiát nézem és az ebben elért sikereket, akkor vitán felül áll, hogy Aleksandra pályafutása sikersztori. Azonban az új kereskedelmi vezető karrierjének van egy szívbemarkoló motívuma is, amitől ma már - minden jó, ha a vége jó alapon - akár el is lehetne tekinteni, de még sem lenne illendő. Még akkor sem, ha a délszláv háború előli menekülés emléke ma már csak – ha csak lassan is - egy távolodó fekete felhő a história fölött.
Írta: Barna András Képek: Balogh Róbert
Az MHC központjának mindig mozgalmas folyosóit az interjú napján kivételes csend uralja, mintha az egész stáb egyszerre ment volna szabadságra. Az sem lenne csoda, ha mindenki víz mellé kívánkozna, hiszen a hőmérők higanyszála már hetek óta nem engedte el a harminc fokot. A valóság persze az, hogy a kollégák egyik része a győri irodában, a másik részük home office-ban, a szerencsésebbek pedig szabadságon vannak - tudom meg kisvártatva Aleksandrától. Vendéglátónkat enyhe akcentus, vidám tekintet, mosolygós szemek és kemény kézfogás jellemzik, mely utóbbit akár névjegyként is használhatja – jegyzem meg magamban. Akárhogy is van, kétséget nem hagy karizmája felől. Találkozásunk második percében a protokollt is elhagyjuk, könnyebb és közvetlenebb így a beszélgetés – mondja.
Aleksandra másodmagával a délszláv háború elől menekült Magyarországra. Immáron harminc éve annak, hogy villamosmérnöki diplomával a zsebében eljött Boszniából és egy szó magyar nyelvtudás nélkül elkezdett karriert építeni. De ahogy egyetlen sikersztori, ez sem egy tündérmese volt.
Barna András (B.A.).: Mesélj, kérlek arról, hogy milyen volt a családod, milyen gyerekkorod volt a még boldog békeidőben?
Aleksandra Banovic (A.B.).: Anyukám Belgrádban született, apukám pedig boszniai. Értelmiségi család voltunk, Boszniában éltünk. Anyukám volt itt az első női szülész-nőgyógyász, az apukám pedig vegyészmérnök és gyárigazgató volt. Én ebből a miliőből a tanulás szeretetét hoztam magammal, mert vallották csak a tudással fejünkben lehetnek lehetőségeink és persze így tudunk később fejlődni is. Van egy öcsém, aki gépészmérnök, én pedig villamosmérnök lettem.
B.A.: Ezt jól kiválasztottad magadnak. Miért pont villamosmérnök, nem egy túl nőies szakma, ha fogalmazhatok így.
A.B.: Korán, már öt és fél évesen elkezdtem az iskolát, sőt három évesen már olvasni is tudtam. Mindvégig nagyon jó tanuló voltam, sőt a legjobb, minden tanulmányi versenyt megnyertem, amin elindultam. Apukám azt szerette volna, ha valamelyikünk tovább viszi anyukám orvosi hivatását, de én – ahogy az öcsém is - a mérnöki pálya felé húztam. Miután szinte minden tantárgyból jól teljesítettem, úgy gondoltam, hogy olyan irányt kell választanom, ami a legkeményebbek közé tartozik. Ezért az egyik legnehezebb utat választottam akkor, amikor a Zágrábi Egyetem villamosmérnöki karára jelentkeztem. Ide nagyon nehéz volt bekerülni és persze elvégezni is. Telekommunkáció-elektronika szakon végeztem.
B.A.: Egy gondolat erejéig kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. El nem tudom képzelni, hogy egy szülő a gyerekét három éves korában az ABC-re tanítja. Hogy volt ez?
A.B.: Sokkal prózaibb a válasz erre. Három éves voltam, amikor megszületett az öcsém. Addig én voltam a család hercegnője és roppant nehezen éltem meg, hogy egyszer csak jön valaki, aki beférkőzik ebbe az idillbe. Az anyai nagymamám, akinek ugyan nem volt túl sok iskolája, de nagyon bölcs asszony volt, látta ezt és azt is, hogy engem le kell foglalni. Mivel ő csak a cirill betűket ismerte, ezért vett nekem egy ilyen betűs könyvet és megtanított cirill betűket olvasni. Nálunk annak idején a televízióban minden film feliratos volt, igaz ott minden latin betűvel. Tulajdonképpen máig kérdés, hogyan tanultam meg valójában olvasni, de az biztos, hogy a feliratokból ismertem meg a latin betűket, aztán valahogy összeraktam őket. Majd később én olvastam fel a tévé előtt a nagymamámnak. Anyukám erről mit sem tudott. Mindenesetre az öcsém mellett így én is kiemelt figyelmet kaptam, ami némileg újból visszahozta rám a fókuszt.
B.A.: Egyébként, ha nem tör ki a háború és békesség marad akkor milyen jövőkép volt a fejedben?
A.B.: Mindig úgy terveztem, hogy külföldre vagy nagyvárosba költözök. Miután anyukám belgrádi, ezért az volt az álmom, hogy én is Belgrádban éljek majd. Nekem nem sikerült, az öcsém váltotta valóra az én álmomat, mert ő most ott él. Én a háború miatt jöttem ide, nem ez volt a terv, de nem bántam meg.
B.A.: Hogy élted meg, hogy magad mögött kellett hagynod tulajdonképpen mindent, beleértve ebbe a szüleidet is?
A.B.: Ahogy korábban is említettem, akkor nem gondoltam, gondoltuk, hogy ez a háború egy elhúzódó dolog lesz. Tévedtünk. A szüleim is eljöhettek volna, de ők inkább maradtak és otthon próbáltak meg segíteni. Nagyon nehéz időszak volt. A háború egyik sajátossága, hogy elvágják a kommunikációs csatornákat, fokozva ezzel a lelki bizonytalanságot. Mi majdnem négy évig szinte nem is tudunk egymásról. Ha néhanapján mégis sikerült eljuttatniuk hozzám egy levelet és csak az egyikük írta alá, akkor rögtön azt gondoltam, hogy a másikkal valami baj történhetett.
B.A.: Ráfűzve ezekre a gondolatokra: ilyen emlékekkel miként tekintesz az ukrán háborúra?
A.B.: Ezt nekem nagyon nehéz megélni. Sokáig nem is olvastam híreket, mert annyira deja vu érzésem volt. Ugyanis abban teljesen biztos vagyok, hogy a hétköznapi emberek egyáltalán nem akarnak háborút. Minden ilyen agresszió mögött – nem lehet szebben mondani – egy piszkos politikai szándék áll. Mélységesen sajnálom az ukránokat, mert ami most ott történik, mindaz megtörtént velünk is.
B.A.: Magyarországról is elmennek egy csomóan más országokba szerencsét próbálni, adott esetben nyelvtudás nélkül is. De a te esetednek egészen más az optikája, miként élted meg a kezdeti időszakot, mi volt akkor a fejedben?
A.B.: Mi azzal a gondolattal a fejünkben jöttünk el ide, hogy az a háború nem fog sokáig tartani. Ez csak egy átmeneti állapot lesz és ha vége, akkor vagy vissza vagy továbbmegyünk. Aztán elég gyorsan kiderült, hogy ez nem így lesz, ezért munkát kellett keresnünk. Ami egyébként nyilván nagyon nehéz, ha az ember nem tudja a nyelvet. Annyiban voltam könnyebb helyzetben, hogy angolul és németül jól beszéltem és ez akkor még itt nem volt olyan általános, mint mostanság. Ezzel és a mérnöki diplomával viszonylag gyorsan sikerült munkát találnom. Tulajdonképpen nagy szerencsém volt, mert azon a helyen, ahova felvettek, közel nyolc évig dolgoztam, szóval ez nagy egymásra találás volt. Ez a vállalat a Continental előd-cége volt, az akkori vezérigazgató lett gyakorlatilag a mentorom és akinek elmondása szerint már az első interjúnk alkalmával meglátott bennem valamit. Kapcsolatunk tulajdonképpen a mai napig is tart, bár már régen nyugdíjban van, de még mostanság is számos menedzsert mentorál.
B.A.: Többesszámban beszéltél, kivel jöttél Magyarországra?
A.B.: Az akkori párommal, akivel együtt végeztük el az egyetemet. Az ő családja már itt élt Magyarországon, Fonyódon. Átmenetileg ott éltünk, de aztán amikor elkezdtünk munkát keresni, akkor feljöttünk Budapestre.
B.A.: Végignézve a pályafutásodat, igen sok helyen dolgoztál. A váltásokra elsősorban az egzisztenciális megerősödésed miatt volt szükség vagy inkább kihíváskeresés volt?
A.B.: Tulajdonképpen egyik sem. Ha megnézed a pályafutásomat, az első három cégnél töltöttem el a karrierem kilencven százalékát. Az első munkahelyem az autóiparhoz kötött, ami egy iszonyúan kemény piac. A pozícióm szó szerint 7/24 elfoglaltság volt, nem volt munkaidő, mi mindig készenlétben álltunk. Előfordult, hogy az esti vacsorafőzés közben jött egy telefon, hogy reggelre Nürnbergbe kellene lennem. Elzártam a gázt, összepakoltam és elindultam. Egy idő után ez nagyon megterhelő lett. Ennél a cégnél később elértem ezen a területen a maximumot, a felsővezetés tagja lettem, a következő lépcsőfok már Németország lehetett volna, de azt nem akartam. Ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy jó lenne valahogy a telekommunikációba bekerülni. Mindez a 2000-es évek elején volt, amikor ez a terület hatalmas bumm előtt állt. A szerencse mellém szegődött, mert egy konferencián egy asztalnál ültem a UPC akkori vezérigazgatójával, aki éppen beszerzési igazgatót keresett. Névjegyet cseréltünk és alig egy hét múlva leültünk egy interjúra, aminek eredményeként egy újabb izgalmas tíz év következett. Életem és a pályám egyik meghatározó korszaka volt ez. Rengeteget lehetett tanulni, sokat utaztam és külföldi projektekben vettem részt. Mi hoztuk be akkor először az internetet és építettük ki a kábeltévé-hálózatok nagy részét, amiknek a beszerzési és logisztikai oldaláért én feleltem – mindezeket nagyon élveztem. Tíz év után változások jöttek, aminek hatására az addig regnáló menedzsment leköszönt. Ebben a változásokkal teli időszakban kerestek meg a Telenortól, ami ismét egy új és nagyon izgalmas korszak kezdetét jelentette, hiszen a mobilkommunikáció is a – ahogy annak idején a kábeltévézés és az internet – technológiai forradalom küszöbén állt.
B.A.: Talán ez közelebb is állt az eredeti végzettségedhez, mint korábban bármi is, amit csináltál, nem?
A.B.: Igen, bár ez a technológia, amikor én ezt még az egyetemen tanultam, nagyon gyerekcipőben járt, hiszen néhány szektortól eltekintve nem nagyon volt mobilkommunikáció. Ez a terület engem roppantul érdekelt, de jószerével a nulláról kellett megtanulnom mindent. A Telenorral is nagyon egymásra találtunk, nagyon szerettem ott dolgozni, elképesztően tetszett a norvég munkamorál és tulajdonképpen itt futottam be a legnagyobb karriert is. Olyan szinteken dolgoztam, ahova csak keveseknek sikerül eljutni, női vezetőként meg főleg.
B.A.: A karrierépítés mellett mindeközben a magánéleted, hogy alakult, megmaradt a korábbi párod, akivel anno együtt jöttetek ide?
A.B.: Nem, időközben mi különmentünk, utána ismertem meg a férjemet. De itt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy mindig nagyon támogató kapcsolatom volt és van. A férjemre és a családjára mindig támaszkodhattam, hiszen én korábban nagyon sokat utaztam, globális pozícióm volt, ezért egy hónapban legalább két hetet távol voltam a családomtól. A kislányom még nagyon kicsi volt, szóval nagy szükség volt a gondoskodásukra és ők nemcsak látták ezt, hanem bele is álltak ebbe. De mindent jó előre megbeszéltünk és ha ő, ők ezt nem vállalták volna, akkor nem fogadom el a pozíciót. Persze ennek okán voltak rendhagyó esetek is. Például az is egy ilyen volt, amikor a lányom hajnali kettőkor felhívott Szingapúrban, hogy kérdezzem ki tőle a német szavakat. Úgyhogy, ha sokszor nem is voltam vele ott fizikailag, azért igyekeztem a fontos pillanatokban ott lenni.
B.A.: Némileg költői a kérdés: maximalistának tartod magad?
A.B.: Abszolút és ezt a környezetemtől is elvárom…
B.A.: Ezt a mondatot majd vastagon szedjük!
A.B.: Egyébként ezt leginkább a családom szokta megjegyezni, akkor, amikor meg akarom szervezni az életüket. Komolyra fordítva: az én pályám, bármennyire is sikersztorinak látszik, nem mindig volt az. De kívülről nem látni a töréseket, az utat, ami sikerig vezetett. Nőként egy férfipályán érvényesülni vagy velük versenyezni nagyon nehéz. A szüleim, a családjuk első értelmiségi generációja, ezért számunkra a tanulás és a tudás megszerzése nagyon fontos értékké vált, ezt tudták átadni nekem és a testvéremnek is. Ennek az örökségnek az okán én is azt vallom, hogy ami mindig a tiéd marad, az a tudás és az akarat. Minden mást valahogy be lehet pótolni. És vallom azt is, hogy a befektetett munka és tanulás után az eredmény mindig jönni fog. A Telenornál már régen vezérigazgató-helyettesi pozícióban voltam, amikor jelentkeztem a Chicagói Egyetemre és online elvégeztem egy marketing-képzést, mert tudtam, hogy ez hozzátesz a munkámhoz és talán később is a hasznomra válik. Hiszen soha nem tudhatjuk, mit hoz az élet.
Az évek alatt nagyon szervezett emberré váltam, számítógépes nyelven szólva egy igazi multitasking, aki három-négy dolgot is tud egyszerre csinálni és azokra megoldásokat találni. A mérnöki gondolkodás pedig magával hozta a „helikopter látásmódot is”, aminek köszönhetően felülről tudom nézni az adott helyzetet, gyorsan össze tudom rakni a dolgokat és cselekedni is. Ezek mindegyike nagyon sokban segíti a munkámat.
B.A.: Miért lett vége és mi történt veled a boldog telenoros évek után?
A.B.: Jött egy tulajdonosváltás, ezzel együtt jött egy új menedzsment is, ezek után az már csak idő kérdése volt, hogy nekem mikor kell mennem. Szóval egy nap arra ébredtem, hogy otthon vagyok. Általában az ilyen pozícióból leköszönő emberek egy kicsit rápihennek erre a helyzetre és mondjuk egy évet regenerálódnak. Én nem vagyok ez a típus, nagyon stresszes voltam, ugyanis szembe kellett néznem azzal, hogy a jövőm tekintetében ugyanazokkal a hátrányokkal kell megküzdenem, mint húsz évvel ezelőtt. Egy dologgal már nem kellett: hogy nem vagyok magyar, mivel már több évtizede itt élek, állampolgár lettem és majdnem anyanyelvi szinten beszélek magyarul. Ebben az időszakban sokszor gondoltam arra, hogy engem már sehova nem fognak felvenni. Sajnos erre egy-két fejvadász rá is erősített, hiszen felsővezető voltam, jól kerestem és mindennek tetejében nő vagyok. Egyet viszont nagyon szerettem volna: benne maradni a digitális világban, hiszen ebbe a területbe nagyon sok időt és energiát fektettem.
B.A.: Sikerült megmaradni ezen a területen?
A.B.: Igen, a CVonline-nál lettem ügyvezető, ahova közel nyolcvan jelölt közül választottak ki - egy évig dolgoztam itt. Később aztán felgyorsultak körülöttem a dolgok, szinte egymás után találtak meg a lehetőségek, amik rendkívül sokat tettek ahhoz, hogy tovább fejlődjek. És persze ezek mindegyike egy újabb kihívás is volt. Új szakmákat és még több új embert ismertem meg. És ami nagyon fontos, hogy soha nem azért léptem, mert a pénz motivált. Nyilván volt időszaka az életemnek, leginkább a karrierem elején, amikor az anyagiasság fontos kérdés volt, hiszen mindenki pénzből él, de engem a pályafutásom későbbi szakaszában a kihívások, az új feladatok, új iparágak megismerése motiváltak.
B.A.: Az MHC Mobility minek okán került a látóteredbe, hogyan találtatok egymásra?
A.B.: Még a CVonline-nál dolgoztam, amikor egy fejvadász cég megkeresett az ARVAL flottakezelő ajánlatával. Hogy őszinte legyek, semennyire nem ismertem ezt a piacot, főleg belülről nem. De a fejvadászom tanácsára mégiscsak elmenetem az interjúra, ami annyira jól sikerült a francia ügyvezetővel, hogy én tulajdonképpen már az első tíz perc után eldöntöttem, ha engem választanak, akkor elfogadom az ajánlatukat. Az első perctől kezdve nagyon jó volt kettőnk között a kommunikáció és az mindvégig kitartott, amíg együtt dolgoztunk. Két évig voltam Arvalnál, ami után szintén volt egy két éves kitérőm a biztosítási iparágba, ahonnan ismét váltanom kellett. Mivel már dolgoztam a flottamenedzsment iparágban, ez egy logikus lépésnek tűnt, amikor egy fejvadászon keresztül megkeresett az MHC.
Nekem nagyon fontos, hogy milyen környezetben és milyen emberekkel dolgozom együtt. Ez volt akkor is a döntésemnek az alapja, amikor az MHC-hez igazoltam, itt is az első pillanattól éreztem a pozitív energiát és támogató légkört.
B.A.: Noha túl sok ideje nem vagy még itt, hogy látod a céget a jelenlegi szakaszában?
A.B.: Nem ismertem az előző tulajdonost, de amit felépített, azt jól felépítette mindenféle szempontból, hiszen, ha nem így lett volna, akkor az MHC mást vásárol meg. Egy KKV mindig hasonló döntési folyamatok mentén működik, ahogy egy multi esetében is megvannak erre a metodológiák, legyen szó bármilyen piaci területről. Az elmúlt három évben lezajlott integrációs folyamatok most jutottak el arra szintre, amikor már kellenek az eddig nem létező, de szükséges pozíciók. Ma már olyan mérteket értünk el, amit nem lehet egyszemélyben irányítani és nem is egészséges, mert gátolják a további fejlődést. Az egyes területek irányítását profikra kell bízni, hogy mindenki azért feleljen, amiben jó és ami a feladata. Úgy látom, hogy az a csapat, akit én átvettem, örül ennek a változásnak, lehetőséget látnak benne, mert így át tudják majd lépni a saját korlátaikat.
B.A.: Azt megtudtuk, hogy maximalista vagy, de munkamániás is?
A.B.: Egy olyan területen dolgozunk, ami arról szól, hogy az ügyfél problémáját – ha van neki – megoldjuk. Tehát én azt gondolom, hogy az elérhetőség fontos bizonyos kereteken belül és ennek fényében engem is el lehet érni bármikor. De ettől nem gondolnám magam munkamániásnak. Fontosnak tartom, hogy a kollégáim és ügyfeleink részére rendelkezésre álljak, ha szükségük van rám, nekem ez nem okoz problémát, de el tudok engedni a dolgokat is és pihenni, ha erre van szükségem.
B.A.: És ha elengeded, mit csinálsz?
A.B.: Miután azt már tudod, hogy három éves koromtól olvasok, akkor talán nincsen mit csodálkozni azon, hogy nálam a könyv mindent visz. Négy nyelven teszem ezt, mert sokszor nem tudom kivárni, hogy lefordítsák. A versenysport nem volt aktívan benne az életemben, de gyerekkorom óta teniszezem és ezt a mai napig heti rendszerességgel teszem.
B.A.: Nemrég volt a futball EB, mire ez a cikk megjelenik, az Olimpiának is vége lesz. Kinek drukkolsz? Van erre „píszi” válasz?
A.B.: Inkább racionális válasz van. Ha az ex-jugoszláv csapatok, például a szerbek, a horvátok vagy Bosznia játszik valakivel, akkor nyilván nekik, ha a magyarokkal kerülnek össze, akkor mindig annak, aki győz, mert nekem bármelyik jó. Sajnos, a munkám, a családom és a sok egyéb elfoglaltságom miatt mostanában viszonylag kevés sportot nézek, kivéve a BL meccseket.
B.A.: Ha visszatekintesz, mit gondolsz az elmúlt harminc évről?
A.B.: Az elején nem volt tudatos döntés, hogy idejövök Magyarországra és itt építek karriert. Ezt hozta az élet, mert máshova nem tudtam menni a háború miatt. Szoktunk is viccelődni, hogy idejöttem két hétre, de ez a két hét eléggé rugalmasra sikerült, mert még mindig itt vagyok. Komolyra fordítva: ha nem lett volna jó, biztosan nem alakul így. De, amikor idejöttem, mindenki befogadó volt, soha nem éreztem ellenszenvet, inkább segítséget és az évek múltával itt alapítottam családot is. A pályafutásom alatt annyit utaztam, hogy meg lett volna a lehetőségem arra, hogy bárhol máshol maradjak, de én mindig idejöttem haza és szerintem ez már így is marad.
Szezonális ajánlataink! | MHC Mobility
