Az MHC Mobility Zrt. hosszú évek óta az UNICEF Magyarország hűséges támogatója, így jött az ötlet, hogy az Ünicef Magyarország Ügyvezetőjével készítsünk interjút. Mészáros Antónia kommunikációs szakember, televíziós szerkesztő, műsorvezető, dokumentumfilmes. Végigtekintve szakmai pályafutásán aligha gondolná az ember - talán egykor ő maga sem hitte -, hogy egy haditudósítóként, Irakot is megjárt újságíró egyszer majd hátat fordít a kamerának és egy teljesen más területen keres kihívásokat magának. Hét éve gyerekjogi harcos az Unicef Magyarország ügyvezetője.
Írta: Barna András Képek: Balogh Róbert
Egy belvárosi irodaházban található az UNICEF globális szolgáltató központja és itt székel a szervezet magyarországi tagozta is. Az épületbe nem könnyű a bejutás, először nem is értem, hogy mit is ért a földszinti recepciós becsekkolás alatt, de fél perc után egyértelművé válik, hogy az ellenőrzés a reptérihez hasonló. Az ENSZ nemzetközi szervezete lévén az egyes központokban ugyanez a protokoll - tudom meg később Antóniától.
Az átvilágítás után néhány percre elidőzünk fotós kollégámmal az előtérben, körülöttünk minden az UNICEF világos kék színébe van öltöztetve - megannyi roll up és transzparens a „fogadó bizottság”. Egy pillanatra azonban összefolynak előttem a felhívó szavak, némileg bocsánatos bűnként és persze egy jó adag szentimentalizmussal a lelkemben arra gondolok, hogy vendéglátóm leginkább tévés személyiségként égett bele az emlékeimbe. Dacára annak, hogy tudom, már hosszú évek óta az UNICEF Magyarország arca. Beszélgetésünkből nem is tudom majd kihagyni a múltjának felemlegetését, noha már az interjú elején kiderül: Antónia számára az újságíró pálya egyáltalán nem volt vízió, pedig az édesapja révén akár kézenfekvő opció is lehetett volna.
Barna András (B.A.).: Édesapád, Mészáros Tamás újságíró, színházi rendező, színikritikus, ennek okán akár genetikailag is beléd lehetett kódolva, hogy a nyomdokaiba lépj bármelyik területen. Az ő tevékenységeinek valamelyike jelentett számodra valamilyen pressziót?
Mészáros Antónia (M.A.).: A rendezői pálya ott volt a fejemben, ellentétben az újságírással, ami eredetileg még tervként sem merült fel bennem. De azt tudom, hogy édesapám egyik irányt sem javasolta.
B.A.: Hogy kerültél mégis közel az újságíráshoz?
M.A.: A középiskola után az ELTE bölcsészkarára vettek fel és mivel eredetileg csak egy szakra jártam - ez az angol volt – volt időm más intézmények és tanszékek előadásaira, szemináriumaira is beülni. Így jutottam el a média szak, egészen pontosan György Péter előadásaira is. Elég aktív voltam ezeken, így gyorsan megismertek. Nagyjából ezzel egyidőben elkezdtek szervezni egy egyetemi újságot, amiben én nagyon aktív szerepet vállaltam, olyannyira, hogy később én lettem a főszerkesztője is, bár nem voltam média szakos hallgató. De ennek köszönhetem, hogy később felvettek a tanszékre is. Ennek ellenére akkoriban még továbbra is azt gondoltam, hogy majd színházi rendező leszek.
B.A.: Említetted, hogy édesapád ezt az elhatározásodat sem támogatta. Mire bíztatott, merre indulj?
M.A.: Arra, hogy menjek a jogi egyetemre, legyek jogász és még azt is javasolta, hogy később majd a szerzői jogra specializálódjak.
B.A.: Végül is benne ragadtál az újságírásban, miért?
M.A.: Élveztem, ahogy azt is, hogy sikereim vannak. Közben minél közelebb kerültem a színházhoz, annál határozottabban éreztem, hogy nem én lennék a világ legjobb rendezője. Középszerű pedig nem akartam lenni semmiben.
B.A.: Az egyetemi lap után, hogy sikerült szintet lépned?
M.A.: Még az egyetem alatt kaptam egy ösztöndíjat Amerikába és amikor onnan hazajöttem, lehetőségem nyílt elvégezni egy BBC által fiatal magyar újságíró-növedékeknek szervezett kurzust Budapesten. Amikor nem sokkal ezután a magánéletem Angliába vitt, természetesnek éreztem, hogy a médiában keressek állást. Számomra a televízió jelentette a legjobb opciót, ezért a létező összes angol televízió-társaságnál elkezdtem gyakornoki állásokat megpályázni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ezért egy idő után – sikertelenségem okán is - úgy döntöttem, hogy nem gyakornoki, hanem kifejezetten meghirdetett állásokra jelentkezem. Az esélytelenebbnek tűnő opció végül is sikerrel járt és felvettek a BBC külpolitikai szerkesztőségébe, először „researcher” státuszba, majd házon belül több műsorosztálynál is megfordultam. Az utolsó három évemet a Panoráma című műsor szerkesztőségében töltöttem, ami a BBC-n belül is kiemelt, legendás hely volt. Amikor először jelentkeztem ide, akkor azt mondta nekem a főszerkesztő-helyettes, hogy külföldiként nem dolgozhatok egy ilyen nemzeti intézménynek számító műsorban.
B.A.: Később miért döntöttek másként, miért kerestek meg?
M.A.: Az iraki háború okán, ugyanis korábban a külpolitikai szerkesztőségben már szereztem haditudósítói tapasztalatot, amihez elvégeztettek velem egy túlélő tanfolyamot és operatőri képzést is kaptam.
B.A.: Mesélnél egy kicsit erről a túlélő tanfolyamról?
M.A.: Nagyon komolyan veszik az ilyesmit, aminek az is oka, hogy a megfelelő felkészítés hiányában a tv társaság biztosítást sem tudna kötni a veszélyes területre küldött munkatársra. Szóval az egész úgy történik, hogy az embert leköltöztetik vidékre egy hétre, ahol a kiképzést az angol speciális alakulat nyugalmazott katonái vezetik. A rengeteg elméleti óra mellett van számos gyakorlati feladat is, aminek a legizgalmasabb része az, amikor „elrabolják” az egész csapatot. Dél-Afrikai kommandósokat szerződtettek erre a célra, akik, amikor kirángattak az autóból, azonnal zsákot húztak a fejemre, lökdöstek, ütlegeltek és szidalmazva vonszoltak egy erdő közepére. Az egész annyira élethű volt, hogy az ember annak dacára félt, hogy sejthető volt, hogy gyakorlatról van szó. A végén még azt is eljátszották, hogy kivégeznek. De ezen kívül is dermesztő helyzeteket szimuláltak színészekkel és hollywoodi kellékekkel, például ilyen volt, amikor egy ártatlannak tűnő séta során „felrobbantottak” egy buszmegállót, ahol azonnal el kellett látnunk az életveszélyes állapotban lévő sérülteket – akik persze valójában színészek voltak, művérrel, műbelekkel, kilógó műcsontokkal. Mindennek a nap végén nem csak az a célja, hogy tudd, mit kell tenned és észnél legyél egy haditerületen, hanem az is, hogy megismerd magadat és jobban tudd mérlegelni, hogy milyen munkára, feladatra vállalkozol.
B.A.: Akkor valahol ennek köszönhetően kerülhettél be a Panoráma szerkesztőségébe?
M.A.: Igen, az után kerestek meg, hogy kitört az iraki háború, amiről én már tudósítottam egy másik műsorosztálynak. Azt ajánlották, hogy tagja és operatőre legyek egy dokumentumfilmek, ami az úgynevezett béke első hónapjait dolgozta fel. Ez egyébként valójában sokkal veszélyesebb időszak volt, mint az, amikor a háború alatt forgattam, a hadsereg különböző egységeibe „ágyazott” videóriporterként. És ennek köszönhetem, hogy végül állandó státuszt kaptam és még sok Panoráma adásban, vagyis aktuálpolitikai témát feldolgozó dokumentumfilmben dolgozhattam és számtalan helyen forgathattam a világban, ami hol veszélyes is volt, hol kevésbé, de mindig nagyon izgalmasnak éreztem.
Mindeközben írtam egy könyvet, ami itthon jelent meg, és aminek kapcsán több tévéinterjút is adtam idehaza. Ennek köszönhetően figyelt fel rám a köztévé akkori vezetősége, akik még emlékezhettek rám gyakornok koromból is, mert az amerikai ösztöndíjam előtt, média szakosként töltöttem ott pár hónapot. Azzal a konkrét ajánlattal kerestek meg, hogy legyek az Este című adás műsorvezetője. Ezért jöttem haza.
B.A.: Egyébként te egy annyira „bevállalós csaj” vagy, hogy simán kimész egy háborús övezetbe? Minek fogtad fel ezt az egészet? Kalandnak és kihívásnak is durva, nem féltél?
M.A.: Egészen addig bevállalós voltam, ameddig meg nem született a kisfiam. Korábban is voltak már hasonló feladataim, egy sor veszélyes küldetést elvállaltam. Bár soha nem analizáltam magam, a fejemben leginkább az motoszkált ilyenkor, hogy hogy ingyen is csinálnám. De félretéve a viccet: huszonévesen mindez elképesztően izgalmasnak tűnt, élveztem, hogy ott lehetek, ahol a történelem gócpontjai vannak. A saját szememmel láthatom azt, ami valójában történik és személyesen ismerhetem a kulcsszereplőket. Ráadásul BBC-s újságíróként dolgozni – a világon bárhol – egészen más, mint mondjuk magyarként, amit persze később szintén megtapasztaltam. Irakban is megéltem, hogy akár az amerikai, akár a brit hadseregtől vagy bármelyik nemzetközi szervezettől kértem segítséget, az összes ajtót kinyitották, csak attól voltam elzárva, amit végképp nem akartak megmutatni a sajtónak. Miközben más stábok ritkán részesültek hasonlóan kiváltságos bánásmódban.
B.A.: Nőként milyen volt egy tesztoszteronnal erősen átitatott közegben mozogni?
M.A.: Inkább az előnyét élveztem ennek, hiszen láthatóan jobban örültek nekem, mint egy újabb férfi haditudósítónak. Mindenki akart velem beszélgetni.
B.A.: Hezitáltál, hogy elfogadd az itthoni felkérést?
M.A.: Nem, ami talán annak is köszönhető, hogy akkoriban a BBC-nek sem ment jól, átalakítások és megszorítások jöttek, szóval kifejezetten jókor érkezett az itthoni megkeresés. Amit nem gondoltam, hogy majd itthon is maradok. A kinti kollégáktól is úgy búcsúztam el, hogy pár év múlva megyek vissza, ők pedig biztosítottak róla, hogy majd vissza is vesznek.
B.A.: Aztán olyannyira itthon ragadtál, hogy öt év köztévé után, még jött öt év az ATV-nél is, aztán egy teljes pálfordulás lett az életedben, miért?
M.A.: Már érett bennem a gondolat, hogy kipróbálnám magam más területen, médián kívül is, ekkor talált meg egy fejvadász cég, aki vezetőt keresett a magyar UNICEF élére.
B.A.: A legtöbben, akiket beszippant ez a közeg, a televíziózás, azok nem, vagy csak nagyon nehezen tudják ezt elengedni. Te, hogy vagy ezzel?
M.A.: Tudom, hogy a képernyős lét sokaknál függőséget okoz, de szerencsére ez nálam másként működik. Mindenesetre ezzel együtt, elvből mindig az a válaszom az ilyen kérdésekre: soha ne mondd, hogy soha.
B.A.: Mit gondoltál a fejvadász ajánlatáról, azon kívül, hogy valahol kapóra jött?
M.A.: Azt, hogy nekem nem sok esélyem van, ugyanakkor a feladat nagyon elkezdett érdekelni. Több heti munkát és kutatást beletettem abba, hogy megértsem, mitől működik az UNICEF egy-egy nemzeti bizottsága a fejlett országokban. A rengeteg háttérmunka okán, mire sor került az állásinterjúra, már teljesen beleszerettem a kihívásba, és tulajdonképpen egy kész stratégiával érkeztem a beszélgetésre. Talán ennek is volt köszönhető az, hogy bizalmat szavaztak nekem.
B.A.: A hétköznapi emberek kellőn érzékenyek, megértik egy ilyen nagy nemzetközi szervezet küldetését vagy a támogatások jó részét itt leginkább a cégek jelentik?
M.A.: Egyik nélkül sem működne a dolog. Ugyanakkor a cégek többsége egy-egy helyi programunk megvalósításához nyújt célzott támogatást. Üdítő kivétel az olyan vállalati partner, mint például az MHC Mobility, aki az UNICEF Magyarország teljes tevékenységét támogatja. Márpedig ilyenek nélkül nem tudnánk talpon maradni Magyarországon. De az, hogy egy fejlett, magas jövedelmű országban az UNICEF működni tudjon, leginkább azon múlik, hogy van-e elég magánszemély, aki átérzi a világ legkiszolgáltatottabb gyerekeinek drámáját és ezért rászánja magát arra, hogy havonta átutaljon egy kisebb - mondjuk néhány órányi belvárosi parkolásnak megfelelő - összeget arra, hogy a veszélyben lévő gyerekek mondjuk túléljenek egy háborút, természeti katasztrófát, elhúzódó válságot vagy bármilyen olyan szélsőséges helyzetet, amit mi itt Magyarországon elképzelni is alig tudunk. Nekünk az az elsődleges feladatunk, hogy a globális szervezetet képviseljük itthon és azt a nemzetközi küldetést, amivel az UNICEF a kiszolgáltatott, sokszor közvetlen életveszélynek kitett gyerekeket segíteni tudja olyan távoli zugokban is, ahova másnak el se ér a keze.
Mindemellett - és ez volt tulajdonképpen az én elképzeléseim lényege – felelősséggel tartozunk a magyar gyerekek iránt is. A szervezet mottója az, hogy „Minden gyerekért” és ebbe a hazai gyerekek is bele kell, hogy tartozzanak. Éppen ezért ma már nagyon sok – tizenötnél is több - olyan programunk van, ami kifejezetten az itthoni problémákkal foglalkozik.
B.A.: Milyen problémák vannak a fókuszban?
M.A.: Foglalkozunk a legnehezebb sorsú – például állami gondozásban élő vagy hátrányos helyzetű – gyerekekkel és a valóban minden gyereket érintő kihívásokkal is. Ilyenek például a lelki, mentális egészség kérdései vagy a gyerekek elleni erőszak számos fajtája a gyerekbántalmazástól kezdve a kortárs erőszakig. Ebben lehet iskolai, illetve online zaklatás is. És idetartozik például a klímaszorongás kérdésköre, ami sokkal nagyobb mértékben érinti a fiatal generációkat.
B.A. Belekapaszkodva a legutóbb említett felvetésre: a gyerekek mennyire tudják ezt megfogalmazni, hogy élik meg azt, hogy ez a világ már nem lesz olyan az ő felnőttkorukban, mint mondjuk a miénkben volt?
M.A.: Komplett és reprezentatív kutatást végeztünk erre, amelynek során több mint kétezer gyereket kérdeztünk meg. Az eredménye pedig az lett, hogy a magyar fiatalok 90 százaléka szorong a klímaváltozás miatt. 97 százalékuk pedig személyesen is szeretne tenni azért, hogy a legrosszabb forgatókönyvek elkerülhetőek legyenek. Mindemellett hangot adtak annak is, hogy nincsen kellő információjuk erről a témáról, amiben benne van az is, hogy a sok hírből nem tudják kiszűrni, mi a hiteles, valós és mi nem az. De talán az volt a legszembetűnőbb és egyértelmű konklúziója a korosztálynak, hogy ebben a kérdésben ők nem nyilváníthatnak véleményt, egészen pontosan nincsen szavuk egy olyan kérdéskörben, ami tulajdonképpen az ő jövőjükről szól. A „Klímahősök” programunk tehát pont arról szól, hogy platformot teremt a bevonásukhoz, részvételükhöz.
B.A.: Mindehhez rengeteg pénz kell, mi magyarok mennyire vagyunk adakozóak? Ezt azért is kérdezem, mert éppen az 1 százalékok időszakában vagyunk.
M.A.: Az egész évben zajló adománygyűjtés és az adók 1 százalékának begyűjtése két különböző dolog. Az utóbbiból nem részesülnek máshol élő gyerekek, minden fillérje itthon marad. Ez nagyon fontos a magyar bizottság számára, hiszen ebből tudjuk finanszírozni a helyi programjainkat. Mi ugyanis egyáltalán nem kapunk finanszírozást a nemzetközi szervezettől. Hozzáférünk tudáshoz, jó gyakorlatokhoz és rengeteg értékhez - már maga a brand is csodákra képes, hiszen az UNICEF-é a világ egyik leghitelesebb márkája és ez sokat segít Magyarországon is. De pénzt nem adnak a helyi gyerekeket segítő programokhoz egyetlen fejlett országnak sem. Annyit tudunk segíteni a magyar gyerekeknek, amennyire a magyar emberek támogatnak minket ebben.
B.A.: Pestiesen szólva mennyire nehéz az adománygyűjtés?
M.A.: Nagyon. A presztízsnek átka is van, ugyanis az embereknek az a prekoncepciója, hogy bennünket nem kell támogatni, mert nyilván finanszíroz a saját nemzetközi szervezetünk vagy az ENSZ vagy nagy nemzetközi donorok. Az emberek sokszor meglepődnek, amikor elmondjuk nekik, hogy mi nem kapunk az anyaszervezettől egy fillér anyagi támogatást sem ahhoz, hogy Magyarországon működni tudjunk. Saját magunkat kell eltartanunk és mindemellett érdemi mértékben hozzájárulnunk a világ legkiszolgáltatottabb gyerekeinek megmentéséhez. De a fejlett világ összes helyi UNICEF bizottsága így működik. A többiekkel szemben nekünk legalább azzal szerencsénk van, hogy Budapesten működik az UNICEF globális szolgáltató központja, ezért külön bérleti díj nélkül befogadtak az épületbe minket is. Maga a „piac” viszont sokkal nehezebb.
B.A.: Mennyire nehéz ezen a területen megújulni?
M.A.: Azt gondolom, hogy folyamatos megújulás jellemzi szervezetet, azóta biztosan, hogy én rálátok. Egyrészt azáltal, hogy van egy kiterjedt magyar tevékenység, ami korábban nem volt ilyen mértékű. Másrészt azért, mert megújult az adománygyűjtő tevékenységünk is. De ez speciel a nemzetközi szervezet egészére igaz. A korábbi adománygyűjtési sémákat a mai kornak megfelelően kellett átalakítani. Pár évtizede remek módszer volt például a képeslap árusítás, ami egy nagyon fontos bevételi pillér volt, de az könnyen belátható, hogy ez ma már nem egy működőképes modell. Az ajándéktárgyak eladásából származó bevétel se lenne elégséges, bár nekünk is van webshopunk. Tehát át kellett állni egy másfajta logikára. Ma leginkább a rendszeres támogatások azok, amikre támaszkodni tudunk. Tehát ha valaki rászánja magát arra, hogy áldoz a gyerekekre, segíti az értük végzett munkánkat, akkor elég csak egyszer beállítani a rendszeres utalás összegét és az minden hónapban automatikusan levonásra kerül. Sok kicsi sokra megy alapon ez a fajta támogatás sokat jelent.
B.A.: Mennyire kell kreatívnak lenni idehaza? Vannak sajátosságai magyar adományozási kedvnek?
M.A.: Már az én vezetésem alatt ismertük fel azt, hogy a magyar közönség támogatási kedve nagyobb, ha valamit kap is a segítségért cserébe. Két programot is elindítottuk ennek szellemében, az egyiket Berg Judit „Két kis dínó” karakterei fémjelezték, a másiknak pedig Paddington mackó az arca. Ennek a modellnek az a lényege, hogy a támogatók, akik regisztráltak nálunk a vonatkozó felületen, kaphatnak havonta egy névre szóló csomagot a gyereküknek címezve. A kisfiam révén első kézből tudom, hogy mekkora élmény megkapni a személyre szóló leveleket. Berg Judit dínói már néhány éve „utaznak” a világban és hónapról-hónapra küldenek a gyerekeknek egy-egy kis csomagot, amiben képeslapok, matricák, érdekességek, mese és játékos feladatok vannak az adott országról. Ez több órás élvezetes elfoglaltságot jelent nemcsak a gyerekek, hanem adott esetben a szülők számára is, így ők is részévé válnak ennek a kedves kalandnak. A visszajelzések azt mutatják, hogy a szülők számára külön öröm az is, hogy a gyerekük végre nem valami digitális dolgot kap, hanem olyasmiket, amit kézbe lehet fogni. A dínók után néhány hete Paddington mackó is elindult a föld körül és ő is személyre szóló csomagokat küld a világ egyes tájairól a magyar gyerekeknek, hasonló logikával. Ez a megközelítés jól működik a magyar közönségnél. Talán azért, mert a családok kapnak valamit, ami értékes a számukra, mégis megadatik a melengető érzés, hogy jó célra megy az összeg, amit befizetnek, nem egy vállalat profitját növeli.
B.A.: Hét éve csinálod, a következő hétre mi a terv?
M.A.: Ahogy te is mondtad, mindig meg kell újulni és nálunk is így van. A magam részéről én nagyon sok unicefes tányért pörgetek egyszerre. Tudom, hogy újabb és újabb adománygyűjtő ötleteket és helyi programokat kell kitalálni, dolgunk, feladatunk pedig van bőven, ami a gyerekeket érintő problémákat illeti, sajnos egyre több is. Soha nem érzem azt, hogy elérkeztünk a végére.
