Az MHC Mobility Magyarország szervezetfejlesztésének részeként újabb taggal bővült a honi szekció menedzsmentje. A korábban nem deklarált HR vezetői pozíciót közel egy éve hivatalosan immáron Réder-Gresz Márta tölti be. A korábban a Coca-Cola HR osztályán dolgozó, az MHC-nál frissen kinevezett vezetővel nem csak az új hely új kihívásairól beszélgettünk, hanem egy kicsit róla is.
Mártival az MHC Mobility új székhelyén beszélgettünk, ami csak egy nagyobb kőhajításra van a vállalat korábbi központjától. Az új hely immáron nagyobb teret biztosít a fejlődő szervezeti struktúrának, ugyanakkor érzetre alig más, mint a régi, ugyanis az összes irodai illusztráció, beleértve a hatalmas, cseresznyefás Fuji posztert is, átvándoroltak a csapattal együtt, mely utóbbi kompozíció szinte már kötelező optikai kelléke a Meet the manager rovatunknak. Ennek okán Mártit is az „örökké” virágzó cseresznyefa alá ültettük a beszélgetésünk idejére. Míg korábbi interjúalanyaimnál a fa rózsaszín virágai a „muszkularitást” voltak hivatottak árnyaltabbá tenni, ezúttal a helyükre kerültek, ugyanis beszélgetőtársam maga megtestesült kellem. Kortalansága okán a tollforgató nem is sejtette, hogy háromgyermekes édesanya, egyben viszont biztos volt, hogy Márti örök mosollyal az arcán született.
Barna András (B.A.).: Abból a kevésből, amit az eddigi életutadról tudok, az látszik, hogy te a pszichológia felől indultál. Volt ennek valami családi indíttatása, vagy más okból mentél a lélekgyógyítás felé?
Réder-Gresz Márta (R.G.M.).: Semmiféle családi vonal nem befolyásolt, orvosok, mérnökök között nőttem fel, otthon mindenki inkább reál beállítottságú, ellentétben velem. Abban tehát biztos voltam, hogy ebbe az irányba indulok, viszont azt is tudtam, hogy nem a tanári pálya felé akarok menni. Ezért az ELTÉN a pszichológia szakra jelentkeztem – bár négy félév statisztikára nem számítottam. (nevet) Én már a kétlépcsős BA, MA képzésben kezdtem meg a tanulmányaimat, ahol az alapképzés után már láttam, hogy engem a szervezetpszichológia érdekel. Ennek okán jött később a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) munka- és szervezetpszichológia szakiránya, ami már egyértelmű elköteleződés volt egy más terület felé. Szóval én nem akartam klinikus vagy terapeuta lenni, hanem más oldalról szerettem volna emberekkel foglalkozni. Tulajdonképpen a szakmai gyakorlatok hozták el a HR-t, ugyanis a képzés alatt egy ilyen csapatba kerültem és „ott is ragadtam”, nemcsak ezen a területen, hanem a cégnél is.
B.A.: Ez a cég a Coca-Cola volt és olyannyira ott ragadtál, hogy tizenkét évet töltöttél el ott. Milyen volt egy ilyen nagy multi környezetben dolgozni a pályád elején?
R.G.M.: Ha jól emlékszem, még javában egyetemre jártam, amikor állományba vettek, szóval én már a szakdolgozatomat is mint coca-colás írtam. Megszerettem ezt a multi környezetet, mert sokszínű volt és pörgős. Ami számomra nagy tanulás volt, hogy ez egy nagyon nagy vállalat, ahol sokféle dolgot kellett csinálni. Különösképpen a folyamatokat és a működésmódot lehetett jól megtanulni.
B.A.: Hosszú idő után váltottál, miért?
R.G.M.: Azt is mondhatnám erre, hogy a csillagok együtt állásának is köszönhetem a váltást. De egyszerűbben fogalmazva azt gondolom, hogy nekem egyfelől időszerű is volt a szakmai tovább fejlődésemhez, másfelől jött az MHC irányából pont egy lehetőség, ami felkeltette az érdeklődésemet és mindenképpen élni akartam vele.
B.A.: Őszinte leszek: nem tudom, hogy anno az Eurofleetnél volt-e HR-es pozíció, sejtésem szerint akkor más metodika mentén működtek a dolgok – többnyire kézi vezérléssel. Nyilván az MHC Mobilitybe történő integrálódás magával hozta a strukturális átalakulást és a szervezeti fejlődést is, aminek eredményeként hivatalosan is létrehozták ezt a státuszt, aminek a vezetője lettél.
R.G.M.: Korábban az MHC-nek tudomásom szerint nem volt deklarált HR vezetője. Természetesen mindig volt ennek a területnek felelőse, de az vagy külföldi, vagy éppen itt, helyben kijelölt munkatárs volt. Viszont ezek mindig csak ideiglenes megoldások voltak. Én vagyok az első olyan kolléga, aki hivatalosan is betölti ezt a posztot. Nagyon izgalmas kihívásként élem meg ezt a feladatot, aminek a fő célja az, hogy a szervezetet úgy harmonizáljuk, hogy a végeredmény a lehető legjobb legyen. Azt gondolom, hogy jól haladunk, hamarosan szintet is tudunk lépni és reményeim szerint rövidesen HR csapattá bővülhetünk majd.
B.A.: Ahogy említetted korábban is volt ilyen jellegű operatív rész, de valójában neked most valahol mégis a nulláról kell építkezned, ha jól sejtem. Mit tekintesz ebben a kihívásban a legfontosabb lépéseknek, milyen jövőkép van a fejedben?
R.G.M.: Ez valahol így van, éppen ezért mindenképpen szeretném, ha lenne mellettem a későbbiekben egy olyan csapat, akikkel még szélesebb körben tudunk feladatokat megoldani, megosztani. Mindenképpen fontos egy keretrendszert felépíteni és azt stabilizálni, valamint megerősíteni az emberekben azt, hogy mi is az a HR, amiről persze mindenkinek van egyfajta elképzelése. Még mindig nagyon sokakat befolyásolnak a sztereotípiák, amiknek sok esetben negatív kicsengése is van. Hiszen nem elég, hogy bizonyos szempontból még mindig „személyzetisnek” nézik ezt a szakmát, de sokszor mumusnak is, ami csak rosszat jelenthet munkavállalói oldalról. Ha van küldetése a karrierutamnak, akkor annak az egyik fő feladata az, hogy lebontsam, eloszlassam ezeket a tévhiteket.
B.A.: Ez működhet úgy, hogy az ember leül az összes kollégával, mert ez mondjuk ennél a szervezetnél – nagyságát tekintve - akár még működhetne is?
R.G.M.: Az nagyon szép és ideális lenne, ha ezt meg lehetne valósítani. Amikor idejöttem, célzottan minden terület vezetőjével beszélgettem, de minden egyes munkatárssal ezt képtelenség megcsinálni. Bár a HR munka egy jelentős részét akár otthonról is el lehetne végezni, én fontosnak tartom, hogy bejárjak, hiszen azokkal, akikkel nem adatott meg a személyes beszélgetés lehetősége, az egymás közötti munkatársi kommunikáció nagyban hozzájárul ahhoz, hogy lássam az összképet.
B.A.: Egy fúzió után kerültél ide, de a stáb, akik korábban az Eurofleetnél is dolgoztak, nagyjából azonos. Kívülről és objektíven látva mennyire van még jelen a múlt, lehet-e még érzékelni ebből valamit?
R.G.M.: Naivitás lenne azt állítani, hogy ez nincs jelen, vagy hogy az ember ezt nem tapasztalja meg, de ennek olykor csak szimbolikus jelentősége van és HR szempontból nincsen befolyásoló jellege. Ezt én egy jelenségnek tartom, ami idővel majd kevésbé lesz hangsúlyos, de ugyanakkor jelzésértékkel is bír, ami megmutathatja, hogy nagyjából, hol is tart a szervezet.
Ma azért még érezni, hogy ez valahol még két vállalat összeolvadása, ugyanakkor az is látszik, hogy egyre több ponton kapcsolódnak össze a munkafolyamatok, lásd Budaörs és Győr viszonylatát. Visszatérve a gondolat elejére: azt is kell látni, hogy még egy átalakulás közepén vagyunk, amiben kinek-kinek egyénileg is kihívást jelenthet megélni a változást.
B.A.: Ráfűzve erre: több coach, vagy coachinghoz kapcsolódó képzést is elvégeztél. Elképzelhetőnek tartod, hogy ezt a későbbiekben, akár a cégen belül, egyfajta intézményesített módon integráld a napi munkádba?
R.G.M.: Alapvetően ez szerintem jól integrálható lenne és arra is gondolok, hogy hosszabb távon, akár – ahogy mondtad – intézményesítve is alkalmazni lehetne. Én a coachingot egy nagyon hasznos dolognak tartom, már csak azért is, mert az emberek nem feltétlenül mennek el pszichológushoz, ha gondjuk, elakadásuk van, ez még mindig tabu tud lenni. A coaching talán ebből a szempontból egy könnyedebb dolognak tűnik, mindazonáltal rengeteg személyiségfejlesztő része van (bár természetesen nem minden esetben elegendő).
B.A.: Jól „végig dolgoztuk” ezt a beszélgetést, ha éppen nem a cég humán erőforrásaival foglalkozol, akkor mit csinálsz, hogy kapcsolsz ki?
R.G.M.: Akkor a lányaimmal foglalkozom, akik hárman vannak. Azt hiszem többet nagyon nem is kell ehhez hozzáfűznöm, kitöltik az időmet (nevet). Szabadidőmben szeretek olvasni, de szeretek sorozatokat nézni és sportolni, férjemmel színházba járni is.
