Barczi Csaba azon kevés cégvezetők közé tartozik, akik egy rövid kitérőtől eltekintve az első munkahelyükön dolgoznak attól fogva, hogy kiléptek az egyetem kapuján. Ennek okán lojalitásához nem fér kétség, amit az is jól fémjelez, hogy a beszélgetésünk majdnem elszalad a teljes cégismertetés irányába. Ez szinte egy végtelen történet, mivel a „Stappert” egy igen kiterjedt vállalati családfának csak az egyik ága. A portré interjú szokásos kronológiája ezúttal kicsit más irányból indult, de ez így lett kerek.
Írta: Barna András Képek: Balogh Róbert
Hangárméretű raktárak között található a Stappert Magyarország Kft. irodai szekciója. Vendéglátónk nem várat sokáig, érkezésünk után öt perccel már az irodájában ülünk. Az ötvenes évei derekán járó cégvezető az első pillanatban szigorú tekintetűnek tűnik, de gyorsan rácáfol az első benyomásomra, az interjú hátralévő részéről nem is beszélve, ami enyhén szólva is jó hangulatban telik. Sportos alkat, le mertem volna fogadni, hogy egy maratont sem hagyna ki, de ezúttal is tévedtem. Bár a sport ült, a sportágat nem találtam el. Inkább a foci szerelmese, amit irodájába belépve mondania sem kell, mert tele van mindenféle ereklyékkel és a még a Groupama Aréna előtti Fradi sast is az ő termékeikből csinálták – tudom meg később. Ugyan ez csak távoli kapcsolódás, de arra mindenképpen jó, hogy elindítsa a beszélgetésünket.
Barna András (B.A.).: Sokszor szembetalálkozom azzal, hogy kevés információt találok a beszélgetőtársamról. Ha van ennek non plus ultrája, akkor azok egyike egészen biztos, hogy te vagy. Ráadásul cégtörténet sem sokat segített a közelkerüléséhez, bár évszámokból ott nem volt hiány.
Barczi Csaba (B.Cs.): Ha nem találtál túl sokat a Stappertről, sem pedig rólam, az egyfelől árulkodó, ami annak a jele, hogy visszahúzódó e tekintetben a kommunikációnk. A Stappert egy német cégcsoport, de itt nem áll meg a gyökerek felgöngyölítése, mivel egy még nagyobb vállalatcsoport egyik holdingja vagyunk. Mindennek a csúcsán a Jacques Metal vállalat áll, ami egy tőzsdén jegyzett francia cég. Tehát, ha egyik oldalról nézem, akkor német, ha egy másikról, francia cég vagyunk. Rozsdamenetes termékekkel foglalkozunk, csövek, rudak, zártszelvények, lemezek, hogy csak néhányat említsek, de hatalmas portfólióval rendelkezünk. Ma nem tudsz olyan területet mondani, ahol ne használnának rozsdamentes anyagokat a konyhai eszközöktől kezdve a gyógyszer- vagy élelmiszeriparon át a vegyiparig vagy gépiparig. Nagy a piac, komoly nevekkel és felhasználókkal, mint a MOL, PICK, de említhetnénk a Richter-t, TVK, Borsodchem-t vagy éppen az akkumulátorgyárakat is és még nagyon sokan mások. Ugyanakkor mi értelemszerűen nem nekik adunk el, hanem az alvállalkozóiknak, akiktől az adott munkát ezek a cégek megrendelték.
B.A.: Szakközépiskola első osztályában tanultam anyagismeretet, nagyjából annak a végén el is engedtem ezt a dolgot. Te hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a területtel? Van közöd az iparághoz vagy te kereskedő vagy?
B.CS.: Mondhatjuk, hogy ízig-vérig kereskedő vagyok és nagyon-nagyon régen, mondhatni teljesen véletlenül kerültem a mostani cégem elődjéhez a Rév és Társai Kft.-hez, ami egy nagyon jó reputációval rendelkező vállalat volt, ahol először ösztöndíjas gyakornokként dolgoztam.
B.A.: Annyit azért találtam rólad, hogy Prágában végeztél. Hogy kerültél oda?
B.Cs: A szüleim a nagykövetségen dolgoztak és ennek okán a gimnáziumot és később a Közgazdaságtudományi Egyetemet is kint végeztem el. Többé-kevésbé ezen keresztül jött az előbb említett kapcsolat is, amikor ösztöndíjat kerestem. A cégnek eleinte főként a kinti kommunikációban segítettem és fordítottam. Jó kapcsolat alakult ki, így amikor az egyetem után hazajöttem, náluk helyezkedtem el, mint másodüzletkötő, majd később szépen lépdeltem felfelé a ranglétrán. Bár jól éreztem magam, más kihívások is érdekeltek, ezért egy kis vargabetű következett az életemben és öt évre egy holland vállalathoz mentem dolgozni. Jó megtapasztalás volt, mert ez egy nemzetközi cég volt, ahol megismertem az üzleti kultúrát és nem utolsó sorban a nyelvtudásomat is megerősítettem. Öt évvel később Rév András tulajdonos hívott vissza a céghez, de ekkor már ügyvezetőnek. Szemtelenül fiatalon – harmincegy évesen – lettem cégvezető, az akkor még alig több mint tíztagú cégnél, amihez képest ma hatvannál is többen vagyunk.
B.A.: Nyilván közben volt egy tulajdonosváltás.
B.Cs.: Igen, a korábbi magyar tulajdonos 2003-ban úgy döntött, hogy értékesíti a céget, ekkor kerültünk a Jacques Metalhoz tartozó Stappert cégcsoporthoz. Azóta francia-német tulajdonban vagyunk. Egyébként a mi akvizíciónkkal közel egyidőben a Stappert jelentős terjeszkedésbe kezdett és rajtunk kívül még további 3 kelet európai országban is nyitottak képviseleteket megvetették lábukat újabb cégekbe fektetve.
B.A.: Egy tulajdonosváltás mindig hoz magával szemléletváltást és egy más üzleti kultúrát is. Ez nem érintett benneteket?
B.Cs.: Nem, sőt kifejezetten a megállapodás része volt, hogy emberekkel együtt veszik át a céget, ami részükről egy logikus lépés volt. Az csak egy plusz hozzáadott értéke lett a dolognak, hogy semmiben nem befolyásolta a munkakapcsolat minőségét, ami a mai napig is kifejezetten jó. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy a németek, akik alá mi tartozunk, a konzervatívabb értékrendet követik.
B.A. Visszatérve: a közgazdász szakirány, illetve a kereskedelem hogy köszönt be az életedbe, gimnázium után miért errefelé mentél?
B.Cs.: Nem gondolnám, hogy ebben túlzott tudatosság volt. Már az egyetemen is nagyon érdekelt a kereskedelem, a lendület is erre vitt. Szerettem csinálni, emberekkel beszélni, és persze megélni egy sikeres üzletkötést, ami számomra a mai napig is egy win-win dolgot jelent. Ez alapvetésemmé vált és mindig erre törekszem.
B.A.: Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy neked ez az első munkahelyed?
B.Cs.: Ha eltekintünk attól az ötéves kitekintéstől, amikor a holland cégnél dolgoztam, akkor igen. De ha nagyon szigorúan vesszük, akkor is mindössze csak két munkahelyem volt.
B.A.: Amikor visszatértél holland cégtől, volt bármilyen vezetői tapasztalatod?
B.Cs.: Nem, Rév András bízott bennem, de talán úgy pontosabb, hogy bizalmat szavazott nekem. A dolog érdekessége, hogy miután anno eljöttem, azután is tartottuk a kapcsolatot. Többször találkoztunk, leültünk akár egy ebédre és a sport szeretete is összekötött minket. Ma visszatekintve azt gondolom, hogy ő valahol bízott abban, hogy én egyszer majd visszatérek és ez végül így is lett. Noha tényleg nem volt vezetői tapasztalatom, a kezdeti nehézségéken átlendített bennünket, hogy egy jóindulatú és motivált csapat voltunk, akik éhezték a sikert, ami nagyon sokat jelentett.
B.A.: Mennyire tanultad ki ezt a szakmát?
B.Cs.: Közel harminc éve, amióta benne vagyok ebben az iparágban, nagyon sok mindent meg kellett tanulnom. Valamennyire ismerem az anyagokat, de nem vagyok kohász, tehát teljes részletességgel nyilván nem tudok szolgálni nagyon mély szakmai kérdésekben, de azt tudom, hol kell valaminek utána nézni. Amit viszont nagyon jól ismerek az a piac, a termékek, a beszállítók és a vevők – azt hiszem ez egy jó kereskedő alapvető ismérve.
B.A.: Tulajdonképpen ez egy olyan iparág, ahol közel azonos termékei vannak az egyes kereskedőknek. Ebben a valahol rendhagyó versenyhelyzetben hogy lehet jó lenni vagy jobb lenni a másiknál?
B.Cs.: Ma idehaza nagyjából 15-20 kisebb vagy közepes és 5-6 nagyobb kereskedő van a piacon. Azt gondolom, hogy a mi esetünkben az erőt leginkább a több, mint három-milliárdos raktárkészletünk jelenti és főleg persze az, hogy motivált és hozzáértő kollégáink vannak, mindig tudunk valamiben többet adni, mint a versenytársak. Nem elhanyagolható szempont a biztos tulajdonosi háttér sem, legyen szó Európa szerte hatalmas raktárkészletekről, finanszírozásról vagy általános know-how-ról.
B.A.: A cég növekedése, illetve a kiszállítási rendszer felépítése kapcsán kerültetek kapcsolatba annak idején az Eurofleet-tel?
B.Cs.: A teherautós kiszállításokat már régóta kiszerveztük. A személyautó-flotta beszerzése kapcsán kerültünk kapcsolatba az Eurofleet-tel. A kezdetekben még magunk vásároltuk az autóinkat, tulajdonképpen nem volt mögötte koncepció, kicsit úgy voltunk vele, hogy azt vettük, ami éppen akcióban volt. Amikor megvásároltak bennünket, az anyacég részéről volt igény arra, hogy szemléletet váltsunk és inkább a lízingben vagy a tartósbérletben gondolkodjunk, ugyanis ők kiszámítható költségeket akartak. Ekkor kezdtünk el körbenézni a piacon és találtunk rá az Eurofleet-re, ami akkor még egy frissen indult cég volt, szóval az első ügyfeleik egyike voltunk. Azóta is partnerei vagyunk, mert jó munkatársaik vannak, figyelmesek és jó szolgáltatást nyújtanak. Igaz, van kedvezőbb ár is a piacon, de mi értékeljük azt a minőséget, amit ők képviselnek. Az évek során több kapcsolattartó kollégával is dolgoztunk, akikkel nagyon jó nexusunk volt, ez további hozzáadott értéke ennek az együttműködésnek.
B.A.: Korábban egy fél mondat erejéig megemlítetted, hogy a magyar tulajdonossal sportkedvelők voltatok. Az alkatodat elnézve azt gondolnám, hogy leginkább a futást kedveled, ugyanakkor a szobád tele van mindenféle focihoz kötődő ereklyékkel.
B.Cs.: Igen, inkább a foci az én sportom. Az egyetemi éveim alatt a Sparta Praha junior csapatáig jutottam, de aztán rá kellett jönnöm, hogy az én alkatom nem túl ideális a mai futballban, ezért elengedtem ezt a dolgot - de teremben, kispályán jó voltam. Sajnos a focit abba kellett hagynom, döntésemhez a négy térdműtét is hozzájárult, ami után teniszre váltottam, de azt még úgy sem bírtam. Ma már nem a salakon, hanem az asztalon pattog a labda, ugyanis elkezdtem pingpongozni. Számomra lételem a sport, nagyon kell a mozgás, a pörgés és persze az is, hogy leizzadjak. Télen a családdal együtt síelni szoktam, nyáron pedig bringázunk.
B.A.: Ezek után meg sem kérdezem, hogy mit csinálsz, amikor nem dolgozol.
B. Cs.: A sport egy dolog és fontos része az életemnek, de ami igazán kikapcsol az a kerti munka. Van egy nagynak mondható kertünk, amiben van nagyjából ötszáz tő levendula, rengeteg virág, fű, fenyőből vagy ötven darab. Szóval, ha tehetem, akkor állandóan kint vagyok, ültetek, ha nem ültetek, akkor füvet vágok, mindez tökéletesen kikapcsol.
B.A.: Ha már Sparta Praha kapcsán ismét előjött Csehország, milyen volt Prágában élni?
B.Cs.: Szenzációs, én csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. A cseh emberek nyugodtak és megfontoltak. Ha nem is lehet teljes általánosságban állítani, de az embernek sokszor az az érzése - pozitívan véve -, mintha megannyi Svejk között élne. Ugyanakkor állandóan mozgásban vannak, sport a mindennapi kultúrájuk része, ami a versenysportjukon is látszik. A fiatalkori éveimet, ami egy ember életét igencsak meghatározza én kint töltöttem. Nagyon jó és emlékezetes időszak volt, szóval nem lehet rá rosszul visszagondolni.
Ráadásul én voltam egyike az első fiataloknak, akik már cseh gimnáziumba járhattak. Korábban a kiküldetésben lévő szülők gyerekei szinte kizárólag orosz iskolában tanultak. Nem tudok elég hálás lenni ezért a lépésért, azzal, hogy helyi iskolába, helyi gyerekekkel voltam együtt, cseh irodalmat, történelmet tanulhattam, megismertem a cseh kultúrát, a szokásokat és rengeteg barátra tettem szert, melyek közül jó párral még a mai napig is tartom a kapcsolatot.
B.A.: Volt bármilyen közöd cseh nyelvhez?
B.Cs.: Az égvilágon semmi, ezért is jártam kint újból az első gimnáziumi osztályt. Úgy ültem be az első nap az iskolapadba, hogy az egyik oldalamon a cseh-magyar, a másikon magyar-cseh szótár volt. De az, hogy a magyar gimi után itt újból kezdtem az elsőt, nemcsak a nyelvtanulás miatt volt jó, hanem azért is, mert ott velem együtt mindenki új volt. Hozzáadott értékként pedig egy olyan padtársam lett, aki egyedüliként vidéki cseh volt és akivel a mai napig is amolyan féltestvéri kapcsolatban vagyok.
B.A.: A feleséged is cseh?
B.Cs.: Nem, magyar és ösztöndíjasként került ki a prágai egyetemre. Ott ismerkedtünk meg és azóta is együtt vagyunk.
B.A.: Ennyi év kint tartózkodás okán azt hiszem kikerülhetetlen a kérdés: a sörrel, hogy állsz? Az alkatodat nézve nem hagyott nyomot rajtad.
B.Cs.: Negyvenöt éves koromig meg nem bírtam inni egy korsóval sem, nem is értettem mit szeretnek ebben a keserű italban az emberek. Szóval, ha ismerősökkel betértünk egy sörözőbe, akkor én üdítőt ittam, amit soha nem hagytak szó nélkül a felszolgálók. Ha lett volna pellengér, akkor engem biztos kikötöttek volna oda. Ez egészen addig tartott, amíg egyszer el nem jutottam Belgiumba, ahol aztán szerelembe estem az ottani helyi belga típusú sörrel. Rájöttem, hogy nekem egész addig a pils típusú sörökkel volt a bajom.
B.A.: Egy olyasvalakinek, aki gyakorlatilag egész eddigi életében szinte egy munkahelyen dolgozott, elég banális feltenni azt a kérdést, hogy ha előre néz, akkor mit lát. Mégsem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg.
B.Cs.: Amikor nagyon-nagyon régen idekerültem, akkor a cégnél csak ketten foglalkoztunk rozsdamentes anyagokkal. Egy idősebb, már nyugdíjas hölgy, aki mindent tudott, amit tudni kellett, és én a zöldfülű kezdő. Az kolléganőmnek az volt a hitvallása, hogy ő addig nem vonul vissza végleg és megy el nyugdíjba, amíg a tudását át nem adja. Ez így is lett. Amikor már cégvezetőként sorra vettem fel kollégákat, némelyik csak 20-25 éves volt. Ma már többen negyven felé járnak és hihetetlen energiákkal bírnak, tapasztaltak, jól ismerik a céget, a szakmát, ezt a piacot. Azt gondolom, követve az egykori kolléganőm gondolatiságát tudni kell, mikor jön el a generációváltás ideje és hagyni, hogy egy következő nemzedék átvegye majd a stafétát. Ennek szellemében tekintek előre.
