Kenneth Cole amerikai divattervező egyszer azt mondta: Egy átlagos nő évente hétszer esik szerelembe, ebből hatszor cipővel. Nos, mint azt a következőkben olvasni fogják, lesz áthallás az idézet és Kalovits Gábor pályafutása között - annak ellenére, hogy a CCC első embere inkább sportkarriert vízionált magának, mintsem kereskedői életutat. Útkeresése nemcsak kalandos volt, hanem némileg romantikus elemekkel tarkított is, amolyan igazi 21. századi sztori, amiből megtudhatják, hogy ülhet át valaki a limuzin kormánya mellől egy nagy nemzetközi cég ügyvezető igazgatói székébe. Persze ez csak a történet legeleje, a vége és minden más most következik.
„A legjobbadnál kevesebbet adni a tehetséged elpazarlása”
Írta: Barna András Képek: Balogh Róbert
Néhány gondolatnyira a belvárostól, modern irodaparkban található a CCC Hungary Shoes központja. A belső park szinte oázisként funkcionál, ami elfeledteti az emberrel, hogy alig száz méterrel odébb hatsávos úton dübörög a forgalom.
Két emelettel az aszfaltszint felett található cég bázisán az ajtóra gravírozott logón kívül semmi nem utal a vállalat tevékenyégére. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a három „C”-s emblémának aligha kell megerősítés, mindenki tudja mivel is foglalkoznak: közel hetven cipőüzletük van országszerte.
Az irodaszintre belépve kedves a fogadtatás, a recepciós hölgy még a nevemet is tudja, mire a biztonság kedvéért megerősítem, ki is vagyok, házigazdánk is megjelenik. Miközben kezet fogunk arra gondolok, hogy vajon megnézte-e a cipőmet. Végülis ez nem derül ki, én mindenesetre ezt a lépést nem hagyom ki. Gábor szép szál ember, amolyan trendi fickó, outfitje divatos. Zakó, boka fölött érő nadrág és sportcipő a viselete, kettő közötti hézagot színes rajzolatú, mókás zokni tölti ki - talán Snoopy vagy Spongyabob mintázattal, ami mosolyt csal az ember arcára. A termetét tekintve – ha nem mondaná - akkor is tudnám, hogy valami köze lehet a kosárlabdához, ennek okán nem véletlen, hogy a beszélgetés is valahonnan innen indul.
Barna András (B.A.).: Ha valaki végignéz a szakmai pályafutásodon, akkor két dolog azonnal szembetűnik: az egyik a kiskereskedelem, a másik a cipő. Ha olykor el is sodort az élet ettől a szektortól és területtől, kisebb nagyobb vargabetű után mindig visszatértél. Mennyire volt ebben benne a sors keze és mennyiben volt ez tudatos irányválasztás a részedről?
Kalovits Gábor (K.G).: Az általános iskola után a Vörösmarty gimnáziumba mentem, de az én fejemben már akkor is az volt, hogy kosárlabdázó leszek. Már egészen kicsi korom óta űztem ezt a sportot. Az édesanyám kosárlabdaedző és tagja volt annak a TF csapatnak, akik veretlenül lettek magyar bajnokok és kupagyőztesek ugyanabban az évben. Szóval szinte nem is lehetett kérdés számomra, hogy mást csináljak, ahogy a húgomnak sem, aki később hasonlóan hozzám szintén NB1-ben kosarazott. Tizennégy évesen korosztályos válogatott voltam, majd egy sérülés miatt két év kihagyás következett, amit később igen nehéz volt behoznom, mert ezalatt a kortársaim már jócskán elhúztak mellettem. Tizennyolc voltam, amikor visszakerültem az NB1 közelébe. Mire minden sínre kerülhetett volna, behívtak katonának. Szerencsére a kosárlabdáról ekkor sem kellett lemondanom, „sportbarát” századhoz kerültem, viszont mire leszereltem, újból megsérültem, így ismét parkolópályára került a sport.
B.A.: Közbevetőleg: édesapádról még nem esett szó, ő mivel foglalkozott?
K.G.: Az édesapám ízig-vérig sportember, sportpedagógus volt, majd elhagyva a tanári pályát kidolgozta a babaúszás módszertanát. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ma, akik babaúszással foglalkoznak a Kalovits-módszert bibliaként forgatják.
B.A.: Az említett sérülésed valamilyen szinten derékba is törte a sportkarrieredet?
K.G.: Akkor még nem tudtam, hogy ez milyen hatással lesz a későbbi életemre, de azt igen, hogy a leszerelésem után valami munka után kell majd néznem. Tulajdonképpen az első nekem tetsző munkahelyre el is mentem dolgozni. Egy kaszinóban lettem portás, úgy nevezett „door man”, aki nyitogatta a vendégek előtt az ajtót és leparkolta a kocsijukat. Nem terveztem hosszú időre. Arra gondoltam, hogy kihúzom itt karácsonyig, lesz pénzem ajándékokra. Egy hónap után azonban felajánlottak egy limuzinsofőri állást, aminek köszönhetően három évre ott ragadtam. Imádtam csinálni és rettentően élveztem, hogy huszonegy évesen az ország első limuzinjainak egyikét vezethetem. Egyébként az egész nem volt több, mint nagy kaland, az időszak egyetlen hozzáadott értéke az volt, hogy megismertem egy másik világot is. Közben elvégeztem egy bármixer iskolát a Grand Hotel Hungáriában és a sofőri állás után jópár évig bártenderként dolgoztam.
B.A.: Nem szippantott be az éjszaka?
K.G.: Én soha nem ittam, iszom alkoholt, nem dohányzom, szóval ilyen értelemben semmilyen ráhatással nem volt rám ez az élet, viszont azt pontosan tudtam, hogy az éjszaka nem az én világom, ezért váltottam. Egy textil nagyker zsenília termékeit terítettem kereskedők számára, később egy barátomon keresztül bekerültem az egyik kereskedelmi televízióba, felvételvezetői pozícióba. Jónéhány évig a médiában dolgoztam és sok mindent kipróbáltam ezen belül, a végére a zenei producerség volt a fő csapásirány, de megtapasztalva a terület akkori anomáliáit, erről is azt gondoltam, hogy ez sem az én világom és ismét elkezdtem munkát keresni. Ezután több helyen is voltam hosszabb- rövidebb ideig, majd megpályáztam a Nike-nál egy értékesítői állást.
B.A.: Ez volt az első lépés a cipők felé?
K.G.: Mondhatjuk, bár ez akkor ez aligha volt tudatos. Egy viszont biztos, hogy én nagyon komolyan Nike őrült vagyok. A ’80-es években kaptam egy Nike cipőt és kosárlabdázóként egy ilyenben játszani meghatározó élmény volt. Annyira fanatikus voltam ebben a kérdésben, hogy más márkák cipőiben nem is léptem pályára. De nem csak ez volt meghatározó, hanem a Nike-nál dolgozni is, ahol az volt a rendszer, hogy mindenki legalulról kezd a legkisebb partnerekkel és így lépked felfelé. Öt évig voltam ott, a végén már a legnagyobb ügyfelekkel foglalkoztam és sales vezetői státuszból jöttem el onnan, elsősorban amiatt, mert a cég jelentős átszervezésbe kezdett, aminek okán szépen lassan meg is szüntette nemcsak idehaza, hanem a régióban is az irodáit.
Nekem a Nike volt a minden, mindent itt tanultam meg és ma is azt gondolom, hogy abban sportos, cipős világban, amit a márka képvisel, jobb iskola nem kell ebben a szakmában.
B.A.: Tulajdonképpen a Nike-nál eltöltött idő meg is határozta, hogy merre keress tovább?
K.G.: Mondhatni, de nyilván már a kapcsolatrendszerem is ehhez a területhez kötött. Az Office Shoes-hoz kerültem, akinek a tulajdonosa korábban az én partnerem volt a Nike-nál és aki egy elképesztően okos ember. Önerőből jutott el a kocsi csomagtartóból történő értékesítéstől a nemzetközi bolthálózatig. Ma nyolc országban több mint kétszáz üzlete van. Ő az a mentor, akire mind a mai napig felnézek. Nagyon szerettem nála dolgozni, de jött egy külföldi megkeresés a Scholl-tól, ahol egy új koncepciót kellett felépíteni, megvalósítani, ezért ezt elvállaltam. Nem csak a kihívás miatt, hanem azért is, mert mindig is izgatott a külföld. A Scholl-nál tizenhat országért voltam felelős. Egy gyilkos nagyvállalati világba csöppentem és életem talán egyetlen olyan munkahelye volt, ahol leginkább csak a feladat izgatott, nem maga a termék. Ezért nem is sokáig bírtam, mert számomra fontos, hogy a termékhez is vonzódjak. Nincsen bennem cipőfetisizmus és nem vagyok az a klasszikus értékesítő sem, aki jeget ad el az eszkimóknak, de csak akkor tudok valamivel teljes erőbedobással foglalkozni, ha én azt a terméket szeretem.
B.A.: Anélkül, hogy túlzottan belemerülnénk, mi volt a feladat?
K.G.: A Scholl a száz éve remekül prosperáló pharma és kényelmi cipői mellé el akart indítani egy nagyon prémium termékvonalat is, ennek a kiépítése volt az én feladatom, a kelet-európai régióban és az Egyesült Királyságban.
B.A.: És a termékelköteleződés hiánya vezetett oda, hogy váltottál?
K.G.: A végső lökést az adta, hogy megszületett a kislányom. Ebben az időben és pozícióban egy héten hat napot voltam távol vagy úton, ami mellett a gyerekem teljesen kimaradt volna az életemből. Én pedig nem akartam vasárnapi apuka lenni. Tulajdonképpen innentől kezdve nem volt nehéz kérdés, hogy mit kell tennem – lesz, ami lesz alapon felálltam és hazajöttem. Hatalmas szerencsém volt, mert nem sokkal a Scholl után kaptam egy megkeresést a Converse-től, hogy fel kellene építeni az itthoni piacot. Nagyon klassz nyolc év következett. Felépítettük a piacot, eközben egy sor új terméket is behoztunk, például a Sauncoy-t, amivel egyidőben újból megteremtettük itthon a futás kultúráját is. Ezt már megéltem egyszer és bírtam némi tapasztalattal is, hiszen anno a Nike-nál már részese voltam a magyar futópiac felépítésének. Akkoriban – 2005. tájékán - még igen nehezen elképzelhető volt, hogy ekkorát robbanhat ez a piac, de az elmúlt húsz év alatt hatalmasat változott e tekintetben a világ.
B.A.: Ha minden ennyire jól alakult, akkor miért váltottál innen mégis?
K.G.: Én mindig szeretem azt érezni, hogy nagyon hasznos, amit csinálok. Nyolc év után azt éreztem, hogy már nem alkotok, csak terelgetem a dolgokat, megy a gépezet magától is, amihez az én tudásom már nem feltétlenül kell vagy szükséges. A sors megint megoldotta ezt a kérdést is, mert ekkor kaptam a felkérést a CCC-től, ahol rengeteg feladat volt/van a piac-átalakítástól kezdve a Covid utáni útkeresésen át az elmúlt tíz év erősségeinek és gyengeségeinek felismerésén keresztül egy új irány kidolgozásáig.
B.A.: Ennek az újkori reneszánsznak a jegyében kerültetek kapcsolatba az Eurofleet-tel, pontosabban az MHC Mobility-vel, vagy ez megöröklött kapcsolat?
K.G.: Nem, egy teljesen új együttműködésről van szó. Korábban saját autóink voltak, nagyjából húsz körüli darabszámmal, ami akár meg is engedhetne egy saját kezelést is. Ugyanakkor én nagyon szeretem azokat a folyamatokat, amit más megépít és nekünk csak használni kell. Úgy gondolom, hogy 2024-ben már nem kell nekünk újból feltalálni a kereket. Szóval, ha van egy bizonyítottan jól működő és támogatott rendszer, ami kiszámítható és jól tervezhető is, akkor miért ne használjuk? Idekerülésem után az első lépések egyike az volt, hogy körülnéztünk ezen a piacon. Több ajánlat közül választottuk ki az akkor még Eurofleet-et. Számunkra, ami legmegnyerőbb, az a válaszadásuk volt, illetve az igényfelmérés, mindemellett voltak kérdéseik, amikből az látszott, hogy a legjobb megoldást akarják kínálni nekünk. Ráadásul mindez egy olyan időszakban történt, amikor a piacon alig volt autó. Az elmúlt két év alatt volt nálunk minden: baleset, durrdefekt, betört szélvédő, meghúzott autó, szóval volt módunk kipróbálni, hogy miben tud segíteni egy flottakezelő. Mi ezekre mindig nagyon gyorsan és nagyon hatékonyan kaptunk nemcsak választ, hanem megoldást is.
B.A.: Kicsit kanyarodjunk vissza az időben. Az egymás utáni kihívások mellett mikor jutott időd képezni magad, mert azt aligha gondolnám, hogy egy pedagógus családban ne lett volna elvárás egy diploma.
K.G.: Ez egy jó megérzés a részedről. A szülői vonal a Testnevelési Egyetemet (TF) helyzete volna előtérbe, de én némileg dacolva ezzel az iránnyal mégsem oda, hanem a jogi egyetemre jelentkeztem, ahova fel is vettek. Ugyanakkor már a felvételi időszak alatt éreztem, hogy ez nem az, amit én kerestek, úgyhogy végül is nem kezdtem el a tanulmányaimat. Néhány évvel később viszont nagyon szerettem volna az International Business School-ban (IBS) tanulni, aminek az angol szakára szintén felvettek, de az gyorsan belátható volt, hogy ezt még a szüleimmel együtt sem tudjuk majd megfinanszírozni. Sok évvel az érettségi után végül is a Kodolányi János Főiskolára jelentkeztem és gazdaság-kommunikáció szakon szereztem diplomát, mindezt már munka mellett.
B.A.: Ha a beszélgetésünk elején azt mondtam, hogy az életedben két konstans elem volt, a kiskereskedelem és a cipő, akkor ezekhez harmadik elemként mindenképpen társul a sport is, hiszen szervesen az életed része volt már csak családi genetika okán is. Ma mennyire az életed része?
K.G.: Ma már első sorban a gyerekek és az ő sportjuk van előtérben, és csak másodsorban jön az én sportom...
B.A.: Ők mit csinálnak?
K.G.: A lányom, aki tizenegy éves, röplabdázik, szerelmes ebbe a sportba és nagyon komolyan veszi - hihetetlen eltökélt abban, hogy ő ezt akarja csinálni. A fiam kevésbé lelkes, pedig kipróbáltunk vagy húsz különböző sportot a focitól a golfig, ennek ellenére még nem találta meg azt, amibe beleszerethetne. Az én sportom nem való neki, én amerikai focizom, immáron húsz éve, bár idén abbahagytam, mert az nem egy hobbi sport. Nem enged sok kihagyást az edzések között, mert máskülönben nehezebben bírja az ember a strapát – főleg közeledve az ötven felé - és persze az ütközéseket is.
B.A.: Elég meredek váltás a kosárlabda után, hogy jött ez a dolog?
K.G.: Bármilyen furcsán is hangzik, de egyik napról a másikra. Akkor még Gödön kosaraztam az NB1-ben, amikor találkoztam egy amerikai foci edzéssel és tulajdonképpen másnap abba is hagytam a kosárlabdát, onnantól kezdve csak ez volt. Ami elképesztően jó benne, hogy ennél csapatabb csapatsport nem létezik. Általában a csapatsportokban egy korszakos tehetség el tud vinni egy egész csapatot, az amerikai fociban ilyen nincsen. Itt tizenegy ember összehangolására van szükség ahhoz, hogy bármi is összejöjjön.
B.A.: Nem biztos, hogy ez a jó megfogalmazás, de végignézve a pályafutásodon, nekem amolyan megoldó embernek tűnsz, de legalábbis kihíváskeresőnek. Hogyan definiálnád magad?
K.G.: Visszatekintve azt gondolom, hogy engem mindig megtaláltak a kihívások - talán nem véletlenül, mert én szeretem annak az izgalmát, ha valamit fel kell vagy újjá kell építeni. A pályafutásom alatt volt olyan időszakom, amikor kifejezetten cégmentéseket csináltam, akár projekt, akár munkahelyi alapon. Szóval én nem az az alkat vagyok, aki kitalál valamit és ezt a nulláról felépíti. Én ötleteket tudok jobbá tenni vagy jobban megvalósítani és a CCC-n belül is ez a feladat. Arra törekszem és törekszünk, hogy a vezetőink önállóságban és bizalomban dolgozzanak és ne kelljen lépten-nyomon hátrapillantaniuk azért, hogy adott dologra én mit mondok. Mindenkinek megvan a maga erőssége, hiszen ezért dolgozik itt és ennek okán mindenkinek szabad keze van a maga területén. Én azt szeretném, hogy egy vezető csak akkor jöjjön oda hozzám, ha olyan problémába ütközik, aminek megoldásához egy más nézőpont szükséges.
Egy megújulás változásokkal is együtt jár. A változásoknak pedig van egy ijesztő hatása, amitől az emberek félnek. Amikor én idekerültem, akkor ezzel a rossz beidegződéssel és sztereotípiával kellett szembenéznem. Persze ez valahol nem volt csoda, hiszen eleve egy Covid utáni/közbeni állapotban voltunk, tehát egyáltalán nem volt békeidő és tulajdonképpen azóta sincsen, mert mindig hoz valami kihívást a holnap. Az elmúlt két év és a mostani időszak sem a kereskedők időszaka, szóval egy jó ideig elkísérnek bennünket a problémák, ha úgy tetszik, kihívások, amikre válaszokat kell találnunk.
