A rendszerváltás után alapított és azóta is prosperáló vállalkozások többsége mostanság már a generációváltás időszakát éli. Az utódlás megoldása sok esetben gordiuszi csomót jelent, mind a vezetésben, mind a tulajdonlásban, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a gyerekek a szülők nyomdokaiba akarnak lépni. Mint azt olvasni fogják, Dr. Chappon Miklós ebben a kérdésben a szerencsésebb cégtulajdonosok közé tartozik, és bár náluk az utódlás folyamata klasszikus motívumok mentén haladt, néhány dilemmával nekik is meg kellett küzdeniük.
Írta: Barna András Képek: Balogh Róbert
Nagytétény egy csendes utcájában található a Kamleithner Budapest Kft. központja. 2018-ban, egy évvel a családi vállalkozássá alakulásuk után költöztek ide – tudom meg később vendéglátóimtól. Az épület olyan, mint autóban a Mini: belülről nagyobbnak tűnik, mint kívülről. A felső szintjén a légtechnikával és szellőztetéssel foglalkozó cég hatalmas bemutató- és előadóterme található, ahol az installációk mindegyike precíz rendben feszít. Az embernek könnyen az lehet az érzése, hogy ez nem is bemutatóterem, hanem egy kortárs múzeum és tulajdonképpen nem is állnánk messze az igazságtól ezzel az állítással, ugyanis egy szinttel feljebb, a tetőtérben – akár egy kalandfilmben – Dr. Chappon Miklós valóban létrehozott egy múzeumot, ahova az épületgépészet megannyi ágának relikviáit gyűjtötte össze. A rövid tárlatvezetése közben elképesztő szenvedéllyel beszél az összegyűjtött és megmentett tárgyakról – úgy tűnik nem csak ereklyékből, hanem anekdotákból is kifogyhatatlan készlettel rendelkezik.
Az okleveles épületgépész mérnök anno a katedráról lépett át a versenyszférába, aztán itt is ragadt. Az egykor osztrák-magyar vegyesvállalatként indult cég az évek során számos tulajdonosi átrendeződést követően vált száz százalékban családi vállalkozássá. Miklós ügyvezető-tulajdonosi státusza megmaradt, de már a nagyobbik fia, Ákos vezeti a céget. Bár mind a két Chappon-fiú együtt nőtt fel édesapja vállalkozásával, Ákosnak lett nagyobb kötődése a céghez, testvére, Máté a szó valós és átvitt értelmében is más vizekre evezett – vízépítő mérnök lett.
Barna András (B.A.).: Miklós, végigtekintve a cég történetén mondhatjuk, hogy az elsők között voltál, akik akkoriban kiléptek a versenyszférába. Minek volt ez köszönhető?
Chappon Miklós (Ch.M.).: 1974-ben végeztem a Műszaki Egyetemen, az épületgépész szakon, majd a diploma után tanársegédként tanítottam. Tizenhárom év tanítás után léptem ki a piacra és egy mérnökszövetkezetben lettem vezető tervező. Ezt követően a volt egyetemi adjunktusom – aki akkor már a FÉG SZV (Fegyver- és Gázkészülékgyár- Szolgáltató Leányvállalatának) igazgatója volt - keresett meg azzal, hogy ők Kamleithner Úrral együtt létrehoznak egy osztrák-magyar vegyesvállalatot, aminek legyek én az ügyvezetője. Ez akkor számomra olyan volt, mintha azt kérte volna, hogy utazzak a Holdra, ugyanis semennyire nem értettem a cégvezetéshez. Szóval ez egy nagy ugrás volt az ismeretlenbe, de úgy voltam vele, hogy inkább velem csinálja meg, mint mással. Tulajdonképpen az egykori cégből már csak a cégnév utal a harminc évvel ezelőtti időszakra.
B.A.: És később, hogy vált ez családi céggé?
Ch.M.: Izgalmas időszakok következtek. Először a FÉG (Fegyver- és Gázkészülékgyár) jelentett csődöt, ami vitte magával a leányvállalatait is beleértve az előbb említett FÉG-SZV-t is. Ezt a tőkerészt vásárolta fel az akkori tulajdonosi csoport, akik közül jónéhányan később eladták részüket. A végén már csak ketten voltunk a magyar oldalon és a Kamleithner család, amely nem sokkal később, 1994-ben szintén csődöt jelentett Bécsben. Óriási szerencsénk volt, mert a bejelentés előtt tíz nappal vásároltuk ki az osztrák tulajdonosokat és így valóban ketten maradtunk tulajdonosok, egykori üzlettársammal, helyettesemmel, illetve váltunk 100%-ban magyar tulajdonú céggé. Egy hosszabb, nyugodtabb időszakot követően a 2010-es évek közepén történt az újabb tulajdonosi szerkezetváltás, amikor ő eladta nekem az üzletrészét, így lettem egyszemélyi tulajdonos. Azonban nem sokáig volt ez így, mert 2016-ban úgy döntöttem, hogy felosztom a céget; magamnak megtartottam 52 %-ot, a fennmaradó 48-at pedig fele-fele részben a két fiamnak adtam, így lettünk mi 2016-tól családi cég.
B.A.: Tőlem mindennél messzebb áll az a terület, ami cégetek profilja. Évtizedekkel ezelőtt jó biznisznek számított légtechnikával, hovatovább ventilátorok kereskedelmével foglalkozni?
Ch.M.: Én mérnökként közelítettem meg a dolgot, nem értékesítői oldalról. Noha kezdeti státuszunkat tekintve szerelőipari vállalkozás voltunk, de az gyorsan kiderült, hogy Kamleithner Úr velünk nem szereltetni akar, hanem a saját vállalkozásának a termékeit értékesíttetni Magyarországon. Mi viszont továbbra is szakmai oldalról közelítettünk és olyan céget építettünk, akikhez mindenféle szakmai kérdéssel is lehet fordulni. Ma is ezt a vonalat követjük és nem termékeket, hanem megoldásokat kínálunk. Tulajdonképpen annak idején a Helios is – akinek 1995 óta a mai napig a magyarországi vezérképviselete vagyunk - feltehetőleg ennek a szakmaiságnak az okán keresett meg minket.
B.A.: Visszatérve: az, hogy a gyerekeidet bevontad a tulajdonosi körbe, bölcs előrelátás volt a részedről?
Ch.M.: Noha Ákos fiam épületgépész-technikusi végzettséget szerzett, az viszonylag hamar kiderült, hogy nem ezen a területen akar diplomát szerezni. Ő a közgazdaságtan felé fordult és én ezt támogattam, mert a szakmai ismeretet és a közgazdaságtant együtt jó kombinációnak tartottam, ami még később nagy hasznára lehet cégvezetőként. Igaz, ezt az utóbbi dolgot akkor még nem mondtam ki hangosan. Ákost az összes kollégám ismerte már kamasz kora óta, tehát akár a közöttük lévő nexus okán már rég nálunk is dolgozhatott volna. De én apa-fiú alapon ezt nem akartam és nem is lett volna helyes lépés a kollégákkal szemben sem. Azt gondoltam, ha megszerzi a megfelelő tudást és képesítéseket, akkor és csak akkor jöhet hozzánk dolgozni. A főiskolai évei alatt született gyakorlati feladatok nagy részét a cégünkből írta. A témaválasztások és a minőség kapcsán egy feltételem volt, hogy ezeket elküldhessem a kollégáknak. Nagyon büszke voltam, amikor pozitív visszacsatolásokat kaptam tőlük és ekkor éreztem azt is, hogy Ákos a szükséges szintre már megérkezett és a gondolatai is elismerésre találtak. Ezek után kezdett el a cégnél dolgozni, de mint egy jó népmesében, ő is a létra legalsó fokán kezdte és ismerte meg a cég működését az alapoktól kezdődően. Amikor irodavezető lett - az nálunk státuszban a második az ügyvezető után -, gondolkoztam el azon, hogy szükségszerű számára egy új célt kitűzni és az már nem lehet más, mint a vállalatvezetői pozíció. Ekkor határoztam el, hogy átadom a karmesteri pálcát, de bevallom ezt a döntést volt a legnehezebb meghoznom. Viszont valahol muszáj volt átlépnem a dilemmáimon, mert nem akartam felesleges konfliktusokat. Szembe kellett néznem azzal is, hogy egy döntéshez nem csak egy út, azaz az „én utam” vezet, pontosabban vezethet. Tehát az, hogy én hogy szoktam és ő miként oldja meg az adott kérdést, a végeredmény szempontjából – ha az jó – marginális. Talán, ha korábban nem így döntök, akkor itt hagy engem, a céget, mert majd nem akar az árnyékomban élni. (Volt előttem ilyen példa.) Egy dolgot viszont megbeszéltünk: csak akkor szólok bele és adott esetben élek a vétójogommal is, ha azt látom, hogy döntésével veszélyeztetné a cég alapvető működését, de szerencsére erre soha nem került sor.
B.A.: Átdobnám a másik térfélre a labdát. Ákos te, hogy emlékszel vissza ezekre a dolgokra, folyamatokra?
Chappon Ákos (Ch.Á.).: Ahogy sokan mások, tizennégy évesen én sem tudtam, hogy mi szeretnék lenni. Ugyanakkor láttam azt is, hogy apa, mint igazgatja a vállalkozását, ami viszont nagyon tetszett nekem. Szóval, amikor megkérdezték tőlem: kisfiam mit szeretnél csinálni? akkor én azt válaszoltam: amit apa. Erre mindenki megelégedetten hátradőlt, hogy én is az épületgépészetben látom a kiteljesedésemet, miközben a valóság az volt, hogy én „főnök” akartam lenni. És bármilyen furcsán is hangzik, az én életutamnak mégis csak ez lett az egyik kulcsa, és ennek közvetett hatására választottam az épületgépész szakmát. De, ahogy az már korábban elhangzott, nem ebben láttam a jövőmet, hanem a közgazdász szakmában, mert az sokkal jobban érdekelt. Igaz, míg ez beérett bennem, eltelt egy-két év, mert nem tulajdonítottam nagy szerepet a diplomának. Azt, hogy később a cégből írt beadandókat a kollégáink is látták, én is nagyon hasznosnak találtam. Egyfelől megismerték a gondolataimat, másfelől ennek okán sokat beszélgethettem velük, így a kapcsolatunk nem csak szorosabbá vált, hanem más minőségű is lett. Mi egy kis létszámú és viszonylag „lapos” szervezet vagyunk, kevés vezetői szinttel. Ezért, amikor elkezdtem dolgozni a cégnél, akkor a ranglétra megmászására számomra azért volt szükség, mert én magam is szerettem volna jól megismerni az egyes feladatköröket, területeket.
B.A.: Szakmai kérdésekben elfogadott lettél a kollégák között, de nyilván ez csak az érem egyik oldala. A más jellegű vezetői képességek tekintetében hogy jellemeznéd magad? Ezt annak okán is kérdezem, merthogy téged nagyon sok munkatársad gyerekkorod óta ismer.
Ch.Á.: Apu már gyerekkorunkban is sok céges rendezvényt csinált, szóval mi – ha ez a részünkről, akkor még nem is volt tudatos szemlélődés – láttuk, hogy egyes kollégák és azok családjai hogyan élnek. A vezetői attitűdben nálunk az egy alapvetés, hogy mi nem csak tizennyolc emberért, hanem azok családjáért is felelősek vagyunk. Vannak olyan munkatársaink, akik több, mint 25 éve itt dolgoznak velünk. Nyilván ők egykor még nem gondolták, hogy az a tizennégyéves kisfiú, akivel együtt rúgták a bőrt, valaha a főnökük lesz. Szóval kellett egy idő az összecsiszolódáshoz, de ma már ez rendben működik. Összességében azt gondolom, hogy ez egy hozott minta, tanult és beletanult dolgok egyvelege.
B.A.: Egy valakiről még nem beszéltünk a másik fiadról. Ő valamilyen szinten kapcsolódik a céghez, vagy csak tulajdonos?
Ch.M.: Máté vízépítő mérnök, aki győri egyetemi gyakorlatán megismerte a későbbi feleségét, majd ennek okán el is költözött oda. Ma már az egyetemen tanít, csinálja a PhD-jét, ezért ő tulajdonképpen több dolog miatt is távol került a cégtől.
B.A.: Nem is volt ambiciózus e tekintetben?
Ch.Á.: Amennyire bennem megvolt az ambíció, hogy tovább vigyem a családi céget, benne annyira nem. Persze szoktunk beszélgetni, de mélységekbe nem megyünk bele, nem is lenne értelme, hiszen a napi folyamatokba nem lát bele és a kellő információi sincsenek meg. Ugyanakkor mind a ketten tudjuk, hogy a cégtulajdonlás semmiben nem más, mint egy lakás, amit a családtagok majd egyszer valamikor megörökölnek. Annyiban nyilván több, hogy a jó prosperációnak a haszonélvezői is vagyunk, összességében teljesen egészségesen kezeljük ezt a helyzetet.
Ch.M.: Nekem két fiam van, tehát apaként tulajdonlás tekintetében én nem is dönthettem másként csak fele-fele alapon. Annak, hogy az egyik fiam tevékenyen részt vesz a vállalat fejlesztésében és profitszerzésben, ennek nem a tulajdoni hányadban, hanem a javadalmazásában kell megjelennie.
B.A.: Játszunk el a „mi lett volna ha” gondolattal és egyik gyereked sem akar a nyomdokaidba lépni, mert valahol teljesen máshol, másban képzeli el magát. Volt a fejedben egy ilyen forgatókönyv?
Ch.M.: Borzasztó nehéz helyzetbe kerültem volna, ha a két gyerekem közül egyiket sem érdekli a légtechnika. Azt gondolom, hogy akkor előbb-utóbb a legrosszabb forgatókönyv lépett volna életbe, és amikor eljön az idő, eladom a céget. Ugyanakkor ez olyan érzés, lehetett volna, mintha ki kellett volna vágnom magamból egy darabot, mert egy élet munkája van ebben a cégben, amivel idáig eljutottunk. És ha piacra kellett volna dobnom, akkor, amit ezért kapok az „csak pénz”. Szerencsére ennek a szcenáriónak nem lett alapja, és annak, hogy a Chappon név viszi tovább ezt a céget, az egy nagyon jó érzés.
Ch.Á.: Erre ráfűzve: Azt gondolom, ha bennem sem lett volna meg a folytatás szándéka, akkor édesapám is egészen másként tekintett volna erre a vállalkozásra. Úgy vélem mégis csak jobb úgy bemenni minden nap dolgozni, hogy nem csak magamnak növelem a cégértéket, hanem van valaki, akinek mindezt át tudom majd adni. Így remélem, hogy majd én is egy Chapponnak tudom átadni a karmesteri pálcát.
Ch.M.: Ezzel egyetértek.
B.A.: Végülis minden a helyén van, az élni és élni hagyni elv tökéletesen működik nálatok. De, aki ennyi éve benne van saját cége fejlesztésében, az valaha le tudja tenni végleg a lantot? Több embertől is hallottam, hogy végleg nem lehet, minimum kell neki a vállalkozásban „egy homokozó”, amivel elvan.
Ch.M.: Ez tökéletesen így van. Az én homokozóm az Épületgépészeti Múzeum, amit itt alakítottam ki a legfelső szinten. 2002-ben fogant meg bennem a gondolat, amit az általam meghívott szakemberekkel 2002.10.01-én megalapítottuk és ezt valamennyi szaklapban meghirdettük. Később, 2017.10.17-én, jogi háttérnek létrehoztam a MÉGMA alapítványt (Magyar Épületgépészeti Múzeum Alapítvány), amely mára már Közhasznú, és így már bárki támogathatja az SZJA 1%-ával törekvéseinket. Ma már 260 négyzetméteren (2018.10.18 óta) lehet megtekinteni a múzeum legértékesebb / legérdekesebb darabjait. A gyűjtemény pedig több mint tízezer tárgyat és tizenháromezer katalogizált szakmai dokumentumot tartalmaz. Az elmúlt közel egy évtizedben megannyi szakiskolából több száz diák látogatott meg minket és szakmai körökben abszolút ismertek és elismertek vagyunk. Nagy büszkeségünk gyűjteményünk további bemutatóhelyei, azok a Múzeumi Sarkok, amelyek az ország 21 különböző pontján, szakiskolákban, ill. Egyetemeken tekinthetők meg. Imádom csinálni! Az elmúlt évek alatt elképesztő ereklyéket sikerült beszereznem és nem utolsó sorban számos történelmi tárgyat ezzel meg is tudtam menteni. Ezek nemcsak tökéletes lenyomatai az épületgépész szakma múltjának, hanem sok esetben ipari remekművek, sokuk műemléki státuszt is kaphatna, amikről én tíz perc és két hét között bármennyit tudok beszélni.
Szezonális ajánlataink! | MHC Mobility
